Antiszemita volt-e Kornis Gyula?

Nagy port kavart, kezdhetnénk hangzatosan, de valójában csak pár napig volt téma Kornis Gyula szobrának felállítása. A Liberálisok és a Mazsihisz (és még mások is) Kornis Gyulát antiszemitának nevezték (sőt: nyíltan antiszemita; felvállalt és közismert volt antiszemitizmusa), rajta keresztül a szoborállítókat támadták, illetve petíciót is indítottak a szobor eltávolítására (majdnem 400 aláíróig jutottak október közepéig). Rétvári Bence államtitkár válaszolt, Ujváry Gábor történész a szobor mellett érvelt, és ellenpetíció is indult (hat aláíróval). Aztán ennyiben maradtak. Ugyan a jelzettnél több nyilatkozó volt, de a fentebb említettek elemzésével is teljes kép adható az ügyről, erre vállalkozunk az alábbiakban, méghozzá úgy, hogy kísérletet teszünk a megszólalók indítékait is feltárni. Így legalább olyan fontos az a kérdés, hogy miért kellett Kornis Gyulának szobrot állítani, mint az, hogy antiszemita volt-e Kornis.

A szoborállítás már a tavaly meghirdetett Kornis Gyula Terv kapcsán felmerült, ez a terv Rétvári Bence választókörzetének fejlesztési irányait fogja össze. Az akkor felsorolt indokok, miszerint Kornis váci születésű, ide járt iskolába, Klebelsberg Kunó mellett államtitkárként dolgozott, parlamenti képviselő, tudós, az MTA tagja, majd elnöke, egyetemi tanár, dékán, piarista szerzetes, letartóztatta a Gestapo, majd a kommunisták internálták; elég meggyőzőek. Látszik némi párhuzam Rétvári Bencével: ugyanaz a választókerületük, mindketten piarista diákok voltak, mindketten államtitkárok. Ennél azonban sokkal fontosabb mondanivalója van a szobrának:

amely együttműködésnek kétségkívül egyik legfontosabb terepe az oktatás. Vagy másképpen: azt jelképezi, hogy az állam az oktatásban a keresztény hagyományokra kíván építeni. Kornis Gyula egy személyben volt egy tanítórend tagja, a pedagógia tudományának kutatója, keresztény-nemzeti elköteleződésű politikus, közoktatásügyi államtitkár éppen abban az időben, amikor iskolákat építettek, az oktatásra stratégiai ágazatként tekintettek és sokat költöttek.

Az oktatás feltételei alaposan megváltoztak a 100 évvel ezelőttihez képest, de látszik a jelenlegi kormányzat törekvése, hogy felelevenítse az akkori keresztény-nemzeti korszellemet, mert – ahogy akkor is gondolták – csak ezeken az alapokon van lehetőség a megújulásra. Az elgondolás nem rossz, de adódik egy-két nehézség. Az nyilvánvaló, hogy ma egyháziassá tenni az oktatást nem lehet, még ha vannak is egyházi fenntartású iskolák. Hogy ennél nagyobb baj is van, azt nehezen lehet elképzelni. Pedig van, méghozzá a szavak és a tettek közt feszülő ellentmondás. Míg Kornis idején meg is valósították, amit gondoltak és mondtak, addig manapság éppen az ellenkezőjét teszik. A keresztény hagyományok felelevenítése, újragyökereztetése nem megy keresztény életvezetés nélkül. Nagy kárára van az elképzelésnek, de magának a kereszténységnek is, ha olyasvalaki propagálja, aki saját maga nem aszerint él. Amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy míg a két világháború között a tanár megbecsült és tekintélyes személynek számított, addig ma életpályával hitegetik, növelik az óraszámát és adminisztrációs terheit, fizetése a nemzetgazdasági átlag alatt van, és még hosszasan lehetne sorolni. Így Kornis Gyula eszközzé silányul mai felhasználói kezében, olyan eszközzé, amivel leplezni próbálják saját hiányosságaikat, esetleg alkalmatlanságukat. Ezt annak ellenére is tartjuk, hogy Kornis emlékének felidézése és ápolása derék dolog, a róla elnevezett terv kifutása csak 2030-ban lesz, addig még történhet egy s más.

de mivel ez is hozzátartozik a történethez, sőt ez kavarta a port, így ezzel is kénytelenek leszünk foglalkozni. Különben a támadók részéről is észrevehető, hogy Kornist eszközként kezelik, nem foglalkoznak személyével, csak egy mondata érdekli őket, abból vonnak le messzemenő következtetéseket. Számukra is Kornis a két világháború közti keresztény-nemzeti politika ikonja, amitől azonban elválaszthatatlannak tartják az antiszemitizmust. Vagyis nem Kornisról van szó, hanem a keresztény-nemzeti(-antiszemita) politika megbélyegzéséről, mind a két világháború között, mind manapság. Tehát még tovább menve, a jelenlegi kormányt vádolják antiszemitizmussal, még ha nem is nyíltan felvállalt, de burkolt antiszemitizmussal. Amúgy, ha két világháború közti kormánypárti politikusról van szó (vagy akárkiről), biztos, hogy megszólalt a zsidókérdésben. Már csak ki kell keresni az idézetet. Kornis esetén különben nem is olyan egyszerű ennek feltalálása, mert míg Prohászka Ottokárnál úton-útfélen vannak elejtett megjegyzések, addig Kornis szinte csak ezt az egyet jegyzi a Kultúrpolitikánk irányelvei című, 1921-ben megjelent munkájában.

Ráadásul 1928-ban, amikor a mű újra megjelent a Kultúra és politika c. tanulmánykötetében, kihagyta belőle a kérdéses részeket. Ez nem jelenti azt, hogy mintha nem is lett volna, de azért ennek is van mondanivalója. Mint ahogy annak is, hogy amíg az első zsidótörvényt 1938-ban fenntartásokkal, de támogatta Kornis, a másodikat 1939-ben elutasította. Így azok a megállapítások, miszerint Kornis a „holokauszt borzalmait készítette” volna elő, vagy „a magyar élet minél több területéről” el akarta volna „távolítani a zsidó származású vagy zsidó vallású embereket”, egyszerűen hazugságok. Eleve nagyon leegyszerűsítőek a megfogalmazások is: van egy idézetünk (hogy mikor, milyen körülmények közt keletkezett, milyen utóélettel, azzal nem foglalkoznak), abból egy csúsztatással „felvállalt és közismert” antiszemitizmust gyártanak, majd erre alapozva jöhet a holokauszt.

Az ATV-n, az Egyenes beszédben Heisler András, a Mazsihisz elnöke Kornisról Rónai Egonnal beszélgetett. Felkészültségük az idézetből (és az abból logikai bakugrásokkal levonható következtetésekből), illetve a Wikipédia szócikkéből állt, bár abba is belebonyolódtak. Kornis akadémiai elnökségének évszáma rosszul volt a Wikipédián (akkor még), Heisler András amúgy ezt kivételesen jól tudta, de Rónai „kijavította”. Azt sem sikerült kibogozni, hogy Kornisnak melyik volt a pártja, honnan vált ki. Heisler András beszélt több rendeletről, amelyek a vidéki egyetemeken a jó zsidó tanulókat kiszorították, de ilyen rendeleteket nem találtunk, vagy talán a numerus claususra gondolt, ami mellesleg törvény volt 1920-ban, amihez meg Kornisnak nem volt köze. A Mazsihisz elnöke az egészet Horthy időszakának elismerésre méltó vasútépítésével és az érettségi reformjával koronázza, amivel nemcsak Kornisról, hanem a történelemben való teljes tájékozatlanságát is elárulja. De ha ennyire tájékozatlan, akkor miért higgyük el azt, hogy Kornis vagy éppen Horthy masszív antiszemita volt? Talán azért, mert azt, hogy ki az antiszemita, azt ő mondja meg? Szóval – annak ellenére, hogy volt pár elismerő szavuk Kornis oktatáspolitikájával kapcsolatban – életművének ismerete hiányában nem róla, hanem egy elképzelt személyről beszélgettek, akit meg is nevezhetünk: Antiszemita Politikus. Ezek után nem meglepetés, hogy

A Kornis elleni támadások azért is érdekesek, mert öt évvel ezelőtt már kapott egy szobrot Székesfehérváron, akkor senki nem panaszkodott, pedig megtehették volna. Csak akkor választások után voltak. A fehérvári szál azért is fontos, mert Kornis mellett Klebelsberg Kunó is kapott szobrot, illetve Hóman Bálintnak is szerettek volna, aki 10 éves kultuszminisztersége, történészi tevékenysége mellett a város országgyűlési képviselője volt. Ez a szándék végül a hazai és nemzetközi felháborodás miatt nem valósult meg. Hómannal szemben azonban súlyosabb érvek hozhatók fel (pl.: zsidótörvények kidolgozásában való részvétel, törvényhozásban való közreműködés még a nyilasok idején is). Kornis párhuzamai: a második zsidótörvényt elutasította, a Gestapo letartóztatta. (Annak idején Ujváry Gábor Hóman szobra mellett is érvelt, gondolom, ez már önmagában is elegendő, hogy a Kornist támadók ne fogadják el a vele kapcsolatos megállapításait. Viszont akkor Ungváry Krisztián történész is megszólalt Hóman ellenében. Esetleg ez ügyben is fel lehetett volna kérni, nemcsak a párhuzam kedvéért. Feltételezhető, hogy ez azért maradt el, mert nem adott volna kedvező szakvéleményt.)

Ha Ungváry Krisztián nem is nyilatkozott, idén megjelent egy monográfia Kornis Gyuláról. Ezt Somos Róbert írta Kornis Gyula, a filozófus és politikus címmel. Ha valakit komolyan érdekel Kornis Gyula, akkor itt kezdi. Külön ajánlható Rónai Egonnak, aki miután Kornist bűnrészesnek nevezi népirtásban, ezt írja: „Ez látszik a napokban megjelent forráskutatásokból.” Somos Róbert végigolvasta Kornist, pedig megállapítása szerint „igazi grafomán volt”. Az ő kutatásai talán több érvényes mondanivalóval bírnak, mint akik csak egy alkalmas idézet erejéig foglalkoztak Kornissal. Somos többek közt ezt írja róla: „[…] igyekezett emberségesen bánni a zsidó egyetemi hallgatókkal, és még pártjában is, az Egységes Pártban is megkapta a zsidóbérenc jelzőt. Ezen túl is, tudományos munkásságában és akadémiai működésében folyamatosan és a leghatározottabb módon a magyar és zsidó származású személyek együttműködésének a híve volt […]. Ő minden zsidó származású kollégájával igyekezett jóban lenni, rendszeresen írt recenziókat műveikről, és tárgyilagosan elemezte, sőt dicsérte munkáikat, valamint saját könyvei megjelenésekor felkérte őket recenzió írására.” Összefoglalva: „Zsidóellenes […], ugyanakkor nem érvényesül állásfoglalásaiban egy olyan vonás, amit a legtöbb elemző az >antiszemita< jelzőbe beleért; zsidógyűlölet, érzelmi elutasítás. Ilyesmi nem mutatható ki Kornis publikus és nem publikus megnyilvánulásaiban. […] Kornist a Bethlen István környezetében honos szelektív és politikai természetű zsidóellenesség jellemzi.” Somos Róbert ezen összefoglalása arra is alkalmas, hogy foglalkozzunk magával az antiszemita kifejezéssel. Nem nevezi Kornist antiszemitának, csak zsidóellenesnek, az antiszemitát inkább a zsidógyűlölővel azonosítja. Nem lenne hátrányos, ha egyszer arról is nyilatkozna Heisler András, hogy amikor az antiszemita kifejezést használja, akkor azt hogyan érti.

De mindegy is, hiszen Rónai Egon, illetve a petíció és a hozzászólások egyértelműsítik, hogy Kornisra auschwitzi kalauzként gondolnak, és elítélik. Talán nem járunk tévúton, ha kijelentjük, hogy nem lehet mindent a holokauszt perspektívájából szemlélni. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, de azt se gondolhatjuk, hogy mindent üt. Veszélyes és aggályos használatára itt a példa. Mivel mind a petíció, mind a Mazsihisz közleménye használja a rehabilitáció kifejezést, erre is kitérünk röviden (még ha nem is abban az értelemben).

Méltatlannak tartják a szoborra, pedig az ellene való támadás a méltatlan, illetve, ahogy a kommunista időszakban bántak vele, nem is csak az internálás, hanem ahogy kitörölték a magyarság emlékezetéből, és helyette másokat erőltettek ránk.

Rétvári Bence Facebookon utasította el a Kornist érő vádakat, kicsit harciasabban, mint kellett volna. Itt-ott bele lehetett kötni válaszába, amit meg is tettek az Egyenes beszédben (Kornis náciellenessége nem zárja ki, hogy antiszemita legyen; miért csak az általa becsült zsidók mellett állt ki), viszont az érdemi résszel meg nem foglalkoztak. Például azzal, hogy „az [ti. személy] valamely nemzet tagja, aki magát hozzátartozónak érzi. Ez az érzés pedig elsősorban a sajátos szellemi, kulturális javak közösségére vonatkozik, melynek alapja a közös történeti hagyomány s a közös történeti sors.” (Rétvári Bence idézte Kornisnak a Nemzeti megújhódás c. tanulmányából.) Ugyan számon kérte a Mazsihisz, hogy miért nincs párbeszéd, vagy társadalmi egyeztetés, de nyilvánvaló, hogy ők sem foglalkoztak vele. A médiát, a sajtót sajnos legtöbbször pusztán a közvélemény befolyásolására, a saját tábor megerősítésére használják, mert mi lenne, ha egy hosszas elemző beszélgetés végén be kellene látni, hogy a másiknak van igaza, vagy kompromisszumra, netán konszenzusra jutna a két fél? Inkább belekötnek valami lényegtelenbe, az igazság nem számít, csak a saját álláspont megvédése. Rétvári Bence adhatott volna olyan választ is, amivel a maga részéről nem lezárja, hanem elindítja a hiányolt párbeszédet, nem kinyilatkoztat, hanem kérdez. A tapasztalatok alapján még ekkor sem garantált az érdemi párbeszéd. Pedig, ha Kornis valóban számít, akkor érdemes lett volna addig napirenden tartani a kérdést, amíg be nem látják a vádaskodók, hogy nincs igazuk. Vagy legalább egyet visszalépnek.

A társadalmi egyeztetésről még annyit, hogy szerencsésebb lett volna, ha nem a kormányzat, hanem a város kezdeményezi a szoborállítást. Persze, lehet felülről terelgetni a népet, hogy kire érdemes emlékeznie, de taktikusabbnak, és hatékonyabbnak is tűnik, ha a helyiek fedezik fel maguknak Kornist. Meg lett hirdetve a Kornis Gyula Terv, miért kellett rögtön szobrot állítani a névadónak? Végső soron ezt jelezhette volna a Piarista Gimnázium, már csak azért is, mert egy iskolának sose jó politikai csatározásokba keverednie, és ez már akkor magában hordta a lehetőségét, amikor a szobor még el sem készült. Mi a tanulság? Választások előtt utat kell építeni, nem szobrot (bár néha abban sincs köszönet). A viccet félretéve: gondolkodó lényként elborzadhatunk a jelenlegi állapotoktól. Holnap indítok egy petíciót, sőt kettőt: az egyikben azt fogom követelni, hogy ne hazudjunk már, a másikban pedig érdemi párbeszédet. És egyet a kötelező önvizsgálatért. Ezt a hármat fogom elindítani: ne hazudj, érdemi párbeszéd és önvizsgálat. Meg belátás. Mindenbe bele lehet kötni, így ebbe az írásba is, nyugodtan, de közben ne tereljük el a szót a lényegről, hogy úgy ne járjunk, mint szegény Kornis Gyula.