Egy pesti kerület, ahol cionisták és kiugrott nyilasok együtt végezték az embermentést

„A németek elleni fellépés kulcsdátuma 1944 augusztusa és szeptembere lehetett volna. Ezzel a a Várban is tisztában voltak, amint azt Lakatos Géza miniszterelnöki kinevezése (1944. augusztus 29.) és a nagy nehezen Moszkvába küldött békedelegációk is jelzik. Az átállásra azonban csak október közepén történt kísérlet. A rosszul megszervezett kiugrás meghiúsítása után a németek hatalomra juttatták utolsó honi tartalékukat, az általuk egyébként nem sokra tartott nyilasokat.

Az idő kérdését másképp is érdemes felvetni. Az 1945 után általánossá lett ideologikus és időben statikus megközelítés fasisztákra, antifasisztákra és hezitálókra osztotta a második világháború alatti magyar közéletet. Az ellenállás effajta megközelítése azonban eltakarja a nagypolitikai és hadászati változásokkal párhuzamosan olykor igencsak dinamikusan változó valóságokat. Fitos Vilmos Turul-vezér például 1940 júniusában még a német sikereket ünneplő diáksereg szónoka volt Budapesten. Beszédében arról értekezett, hogy »a baráti német nemzet csapatai bevonultak Párisba. A versaillesi park és benne a trianoni kastély gazdát cserélt. Ez az esemény szimbóluma az új Európa kialakulásának.« Ugyanő 1944-ben már a diákellenállás meghatározó fontosságú vezetőjeként ténykedett, hogy aztán öt évvel később, a kommunista diktatúrában ügynöknek álljon.

Az 1944-es ellenállás első vonalában jelentős számban találunk kiugrott nyilasokat is. Csomoss Miklós 1938-ig Szálasi pártigazgatója volt, 1944-ben viszont már a Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének alapítójaként és vezetőjeként tűnt fel. Nyilasoktól történő kilépését azzal magyarázta, hogy »a párt vezetésében döntő befolyásra tettek szert a pángermánok, kommunisták és a büntetett előéletű elemek«. A magyar nemzeti szocializmus másik pionírja, Szüts Iván már 1940-ben a nyilas- és németellenes fajvédelem Nemzeti Táborába szólította híveit.

Vagyis nemcsak a jobboldal, de a szélsőjobboldal sem volt egységes a náci Németország megítélését illetően. Ennek a szemléletnek megvolt a maga logikája. Azok ugyanis, akik a magyar fajvédelem defenzív felfogását komolyan vették, logikusan tekinthettek az 1938 márciusi Anschluss után immáron Magyarországgal határos Harmadik Birodalomra veszélyforrásként. Ettől azonban nem lettek filoszemitákká vagy »muszkavezetőkké«. A Törzsökös Magyarok Egyesülete egyenesen »totális fajvédelmet« hirdetett, vagyis egyaránt fel kívánt lépni az »árjának« nevezett német expanzió, a honi németség disszimilációja, a zsidó, és minden más (például kommunista) »térhódítás« ellen. Fő céljuk a vér szerinti magyarság politikai vezető szerepbe emelése és a társadalmi javak ilyen irányú újraelosztása volt. Az egyik alapító, a népi írók által létrehozott Márciusi Frontban is tevékeny vitéz Makay Miklós így jelölte ki mozgalmuk helyét: »mi, törzsökös magyarok a Márciusi Front és a Rongyos Gárda között állunk«. A legnagyobb dilemmát – a náciellenes platform zöméhez hasonlóan – a külpolitika jelentette számukra, hiszen a hőn áhított revíziós sikerek éppen azoknak volt köszönhető, akiktől leginkább tartottak. Jelzésértékű, hogy az egyesület elnökét, Baráti Huszár Aladárt a mauthauseni koncentrációs táborban pusztították el.”