Egy igazi történet: Pokorni Zoltán nemzete

„A médiatérben és a közösségi médiabuborékokban a botrány megképződik, kommentáltatik a rég kiosztott szerepek szerint, vagyis ismét reprodukálódik a bevett törésvonalak mentén és minden következmény nélkül elül, elfelejtődik amíg jön a következő ugyanolyan. A nyilvános beszéd talán egyetlen célja a félelmi identitások megerősítése. A megszólalások elsöprő többsége nem arról szól, mit csinál és mond a másik, hanem, hogy ki valójában ő. Hogy kik állnak mögötte, a háttérben. Miért is ne higgyünk neki. A megértés, a beszélgetés, a kritikai nyilvánosság, a politika módszeres felszámolása zajlik, minden valódi kérdés belefulladása az egyre növekvő zajba.

Most nem rabbiként írok, hanem magyar emberként, akinek a nagypapája, Biener Zoltán évtizedekig ugyanabban a városban élt, mint Pokorni József. Ugyanazon a nyelven beszélt, álmodott, vallott szerelmet vagy dühöngött. És nagyjából ugyanakkor is haltak meg.

Érzem, Pokorni Zoltánnal valami igazi és személyes történt, amit ő megpróbált közösségi üggyé, politikává tenni. Nagyon röviden azt mondani, hogy az ő kis közössége, a családja történetéhez hozzátartozik egy gyilkos. Egy náci, nyilas gyilkos. És hogy ezzel neki valamit kezdenie kell. Hogy van a személyes felelősségen túli, közösségi felelősség is. Vagy ha nincs, akkor nincs közösség sem. Se család, se haza.

Pokorni Zoltán, konzervatív politikus, tudatta, hogy nem akar lemondani a családról és a hazáról, megtartja, kerül, amibe kerül. És ezért azt mondta könnyezve, hogy igen, az a gyilkos az én nagyapám. A tömeggyilkos. A zsidógyilkos. Aki beteljesítette a radnótii próféciát, és önként, kéjjel ölt. Hiszen pontosan tudta, hogy amit tesz, az nem a haza védelme, és tette nem befolyásolja a háború végkifejletét sem. És ő az enyém, hozzám tartozik. A történetem. A legközvetlenebb történetem. Amelyet be kell illesztenem a tágabb közösségem történetébe. Amelyhez hozzátartoznak azok, akiket megölt a magyar történelem egyik mélypontján, Budapest ostroma idején. Egy elveszített háború végén. Egy ostromlott városban, egyfajta modern apokalipszistől megrészegülve, mint a társai. Cáfolva a naiv elképzelést arról, hogy a modern Európa közepén nem lehet már tere a XX. században a felfoghatatlan, az emberi képzelet számára addigra már elgondolhatatlannak hitt szadizmusnak.

Az áldozatok is hozzám tartoznak, az enyéim azok is, akiket a nagyapámék felfoghatatlan mértékű szadizmussal megöltek, a honfitársaim, ez volt a másik állítása. A gyilkos nagyapám és az áldozatai a családom és nemzetem. Erről beszélt zokogását visszafojtva az érintett kerület polgármestere a gyilkosságok egyik színhelyén.”