Egy fáklya kihunyta – Sir Roger Scruton emlékére

Pál Gyula közgazdász-informatikus, filozófus (Bécs-Csíkszereda) írása

Szeretett családjától körbevéve távozott közülünk a „világ lelkének” (Sir Roger Scruton egyik könyvének a címe) egy kicsiny, de fontos része. Egy olyan embert veszítettünk el, aki a személyes kiválósága és a józan ész hangján szólt hozzánk mindarról, amit mi, konzervatív lelkületűek legbelül szépnek, jónak és igaznak éreztünk, és akinek köszönhetően értékeink átélhető valósággá váltak. 

De pontosan neki, Sir Roger Scrutonnak, korunk talán legnagyobb konzervatív gondolkodójának köszönhetem azt is, hogy mindehhez kapcsolódóan megértettem egyéni felelősségem mértékét és cselekvéseim halaszthatatlanságát is. Ehhez viszont nem csak a filozófiával, hanem Sir Rogerrel is személyes, bensőséges kapcsolatba kellett kerülnöm, amit családom mellett az élet nagy ajándékai között tartok számon.

*

A filozófia gyógyír az életünk válságaira. Sokan sokféle dolgot írtak erről a jelenségről, de a lényege talán mégiscsak az lehet, hogy egy adott pillanatban rájövünk: bármennyire is megtettünk minden tőlünk telhetőt – tanultunk, karriert építettünk, családot alapítottunk, szelektíven gyűjtöttük a szemetet, ápoltuk az emberi kapcsolatainkat –, az a tudás, amivel rendelkezünk, nem elég ahhoz, hogy azt az örökséget hagyjuk magunk mögött, amivel elégedettek lehetünk. Akkor kapjuk a nyakunkba ezt a „nyavalyát”, ha az érettséggel együtt járó felelősségérzet nincs összhangban azokkal az eszközökkel, amelyekkel rendelkezünk. Nem csak e sorok írójának, hanem úgyszólván senkinek, sem egyénileg, sem közösségileg nincs meg ez a tudása.

Sir Roger művei által is rájöhetünk arra, hogy

Mert – amint arra már a '80-as években rámutatott – a gazdasági rendszer, bármennyire is sikeres, nem képezheti egy egészséges társadalom alapját. Ezt az alapot csak azok a gazdasági rendszer által fokozatosan felszámolt hagyományok és szokások teremthetik és őrizhetik meg, amelyek együttélésre, együttműködésre és nem versengésre késztetnek.

Ezért gyakorlatilag a nyugati technológiai civilizáció világméretűvé duzzadása az oka az elődeinktől és utódainktól bizományba kapott világunk nem szándékolt, de mégis zajló, helyenként katasztrofális következményekkel járó környezeti és kulturális átalakításának.

Ha ez így van, gondoltam, akkor nem csak a bolygónk történetében nyitottunk egy új korszakot, az antropocént, hanem a civilizációnk történetében is, amely egyfajta civilizációs életközepi válságként azzal jár együtt, hogy újra kell értékelnünk a saját és közösen felhalmozott tudásunkat is. Hegeli tézis: „a történelem arra tanít meg bennünket, hogy semmit nem tanulunk a történelemből”; de az a másik gondolat is Hegeltől származik, ami Cséfalvay Zoltán Nagy Korszakváltás című, elsősorban a gazdasági korszakváltás mibenlétét boncolgató munkájának szolgál alapul, miszerint

Márpedig, ha a fogalmak mást és mást jelentenek korszakonként – ugye nem ugyanazt jelenti a szabadság, a múlt, a jövő, az igazság, mint a régmúltban –, akkor a releváns tudás is mást és mást jelent a különböző korokban. 

Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi intézményes gyakorlatunk alkalmasságát annak a megőrzésére, amit magunk, valamint a következő generációk számára értékesnek tartunk, meg kell haladnunk azokat a specializált diszciplínákat, amelyeket a természeti és társadalmi jelenségek tanulmányozására, előrejelzésére és befolyásolására létrehoztunk. Ezzel egyetemben tudatosítanunk kell az e diszciplínákkal létrehozott technológiák világméretű használatának a következményeit is. Ha erre nem vagyunk képesek,

Ez elképesztően nagy feladat, de elkerülhetetlen a végrehajtása.

Ezt a célt szolgálta ragyogóan a Sir Roger Scruton által vezetett kutatási – de elsősorban ember és kapcsolatépítő – fókuszú filozófiai mesterkurzus, amely során először volt alkalmam megtapasztalni nemcsak civilizációnk nagyjainak soha nem látott közelségét, de a filozófia – mint tudásunk és világnézetünk jobbára láthatatlan tényezője – és a technológia – mint az egyéni és csoportos cselekvéseink hasonlóan láthatatlan alakítója – közötti találkozást is. Ez a találkozás hozta el azt a „heuréka” erejű felismerést: nem csak a fogalmainkat, tudásunkat, de egyenesen a filozófia mibenlétét kell újraértékelnünk ebben az új korszakban!

Ha erre képesek leszünk, a jövő nem azért lesz jobb, mert utazni, fogyasztani vagy egyáltalán élni könnyebb lesz – amint ezt a mai progresszió sulykolja –,

*

Életközepi tudásválsággal való küzdelmeim közepette Sir Roger, aki az ugyancsak 75 éves apám mellett atyám lett, szárnyai alá vett és büszke „szkrutópiánust”, a civilizációnk értékei fele mélyen elköteleződött aktivistát csinált belőlem. Ki nem lett volna azzá, ha mindez egyenlő a bölcsesség szeretetével, a történelmünk legkiválóbb gondolkodóival való szellemi közösséggel?

Mert akárcsak a közép-európai harcostársa, a későbbi cseh elnök, Václav Havel, Sir Roger is pontosan tisztában volt azzal, hogy nincs nagyobb evilági hatalom a hatalom nélküliek hatalmánál. Annál a hatalomnál, amely az absztrakt ideálokon túli valóságban, a gondolataink igazságáért való személyes felelősségvállalásban gyökerezik, függetlenül attól, hogy ez a keleti kemény vagy a nyugati egyetemi közeg puha elnyomásával szemben történik.

Scrutonnak mindkettőből kijutott, és méltósággal viselte az ezzel járó megpróbáltatásait – talán megsejtve azt, amit tanítványa, Jonathan Sacks rabbi, a nagy-britanniai zsidó közösség vezetője mondott egy másik prominens tanítványának, Douglas Murray-nek, az Európa furcsa halála sikerkönyv szerzőjének: törpe korunkból Scruton minden értelemben kiemelkedett!

Nagy-Britanniában nem is kapott többet „hivatalos” egyetemi állást, míg Csehszlovákiából kitiltotta a kommunista rezsim a szerveződő antikommunista ellenzék megerősödéséért vállat önfeláldozó oktatói munkája miatt. 

Éppen ezért, miközben mélyen megérintett a halálos betegséggel való derűs küzdelme – amelyről havi rendszerességgel beszámolt havi hírlevelében –, mély elégtételt éreztem, amikor a már régebben megkapott cseh elismerés után (ahol egyébként egy évet élet a rendszerváltás után és a nyelvet is megtanulta) megérkezett a lengyel és a magyar állami kitüntetés is. 

Filozófusként, íróként és esztétaként, anglikán kántorként és zeneszerzőként, példás férjként, családapakánt és barátként emlékezünk Roger Scrutonra. Talán a legmeghökkentőbb módon, több mint negyven könyv szerzőjeként olyan egymástól gyökeresen különböző területekben való elmélyülésről tett tanúságot,

Óriási terhet ró szellemi örököseire, akiknek az a feladat jutott, hogy ezt a fantasztikus civilizációt, benne egyedi nyelveinket, kultúráinkat, vidékeinket, biodiverzitásunkat és nemzeteinket átmentsék a jövőbe.

De készen áll-e a Sir Roger által képviselt, szívünknek oly kedves konzervativizmus, ez a „fura jelenség” – ahogy Orbán Viktor fogalmazott néhány hete a Sir Roger számára átadott Magyar Érdemrend kitüntetés méltatójában – e nemes feladatra? Ervin Schrödingert parafrazeálva: nem kellene újat gondolnunk mindarról amit Sir Roger „láttatott” velünk?

A konzervativizmus eszmerendszere, annak ellenére, hogy bőséges teret ad mind az absztrakciókon, mind az anyagi konkrétumon túli valóság felfogására, nem olyan, mint a többdimenziós valóság kétdimenziós lekepézése? Nincsenek tán a metafizikai alapjai, karteziánus/kantiánus, valamint a tomista/neo-tomista filozófiai antropológiái megkérdőjelezve – nem is új filozófiai eszmék, hanem például, a globális pénzügyi rendszer, a géntechnológia és a mesterséges intelligencia által? Nem kellene netán kidobnunk Kantot és az analitikus filozófiát, visszatérve a hegeli történelembe,

Azt, amiről csak akkor szerzünk tudomást, amikor már majdnem késő; de ami, ha elveszik, talán a civilizációnk lényege veszik el? Az a lényeg, amitől értékesnek, a jövő számára megőrzendőnek gondoljuk magunkat, hazánkat, tájainkat éltető kultúránkat?

Ezért Sir Roger emlékezetéért, magunkért, az őseinkért, gyermekeinkért, barátságainkért és közösségeinkért, a bolygónk fantasztikus biológiai sokszínűségéért vegyük át szelleme égő fáklyáját – és tegyünk meg mindent, de tényleg mindent, hogy a jövőnk egy a kultúránkat, családjainkat, vidékeinket, egyszóval az Életet jobban szolgáló hely legyen!

Nyitófotó: Földházi Árpád