Don-kanyar: ami mögötte volt, és ami utána van

„És ezzel elérkeztünk a történet legfontosabb kérdéséhez. Vajon milyen választási lehetőségei voltak a magyar kormánynak 1942 elején, amikor döntés született a 2. magyar hadsereg kiküldéséről?

A németek már 1941. június 22-i támadásuk után néhány nappal (!) sürgetni kezdték magyar erők bevonását, amelyet itthoni hívük, Werth Henrik akkori magyar vezérkari főnök már amúgy is szorgalmazott, sőt, aki rövidesen nem átallotta suttyomban az egész magyar honvédséget felajánlani. Nem is véletlen, hogy Werth Henriket Horthy menesztette. Miután azonban a német hadsereg 1941 decemberében Moszkva alatt stratégiai vereséget szenvedett, a németeknek természetesen rögtön eszébe jutottak »szövetségeseik«. Nem is vesztegették az időt: már január 6-án Budapestre érkezett Ribbentrop birodalmi külügyminiszter, aki a magyar vezetéstől az egész magyar honvédséget követelte. Igen, az egészet. Ezt a magyar vezetés – elsősorban Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök – még ügyesen kitaktikázta. Két héttel később Wilhelm Keitel vezértábornagy látogatott el Budapestre, és nagyjából a magyar honvédség kétharmadát követelte. A náci főnök által fenyegetőzésekkel tarkított, és az ordítozásig fajuló vitát végül is kompromisszummal sikerült zárni. Így került ki a 2. magyar hadsereg és még néhány megszálló hadosztály a keleti frontra. Bár akadtak olyan elvetemült, németbarát tisztek és politikusok, akik tapsoltak a döntésnek, de szó sincs arról, hogy a magyar politikai és katonai vezetés önként, dalolva küldte volna ki a mieinket a szovjetek ellen. Sőt, éppen a 2. magyar hadsereg kiküldésének idején, 1942 márciusában kezdte meg működését a háborúból való kiválás célul kitűző Kállay-kormány. A nem is annyira »Kállay-kettőst«, mint inkább kötéltáncra hasonlító nyaktörő mutatványt megkísérlő új magyar kormány politikájával szembeni gátat nemcsak maguk a németek, hanem a hazai feltétlenül németbarát katonák, politikusok és értelmiségiek képezték.

A feltétlenül németbarát figuráknak ma is vannak szellemi utódai. Természetesen nem nácikra, zsidógyűlölőkre, és hasonlókra gondolok. Hanem azokra, akik a feltétel nélküli magyar önazonossággal nem tudnak mit kezdeni, és akik ma is megtalálják azon külhatalmi mércéket és célokat, amelyeknek honfitársaikat alávetve ezek figurák végre a »jó fiúk« szerepébe képzelhetnék magukat. Kell a külső kontroll, mondják. Idomulási kényszerük a második világháború idején is gátja volt a magyar nemzeti érdekek hatékonyabb érvényesítésének, és ma sem könnyíti meg helyzetünket.”