Csillagszemű Ricky

„Imádom Ricky Gervaist. Régóta. Ahogyan a brit humort, s úgy általában a British Englisht beszélő színészeket. Nyilván az sem árt, ha tehetségesek. Ricky éppenséggel talentumok tekintetében nem a sor végén áll. Így történt, hogy lelkesen és érdeklődve hallgattam bele a Golden Globe-díjátadón elmondott beszédébe. S ismét nem csalatkoztam. Ahogyan több lap is fogalmazott, a brit humorista ledobta Hollywoodra az atomot. Akár a mesebeli, sosem hazudó Csillagszemű Juhász. 

Hogy mit tett? Nos, semmi különöset. Csupán megkérte színésztársait arra az egyszerű dologra, hogy a patetikus politikai nézeteiket ugyan tegyék már le a ruhatárban, majd a megnyert díjat megköszönve »húzzanak el a pi…ba« (sic!). Hozzátette még, hogy az élet nagy dolgaiban már csak azért se ártsák bele magukat, mert a legtöbbjük még Greta Thunbergnél is kevesebbet járt iskolába. Ehhez képest szavait lelkes kacaj és mérsékelt taps fogadta. A nézőknek pedig abban a szerencsében volt részük, hogy kicsit beleláthattak a dolgok algoritmusába.

Azok a bizonyos furcsa mechanizmusok persze eddig se lettek elrejtve senki elől. Sőt! Általunk eleddig közkedvelt, ragyogó tehetségű színészek nullázták le magukat emberileg a pillanat tört része alatt. Kezdődött mindez azzal, hogy az Obama-adminisztráció után a díjátadókon, társadalmi eseményeken elmondott színészi szónoklatok kísérteties sablon szerint kezdtek uniformizálódni. Legelőször is minden szónok kötelességének tartotta elmondani, hogy Trump egy idióta, és sokkal kevesebben szavaztak rá, mint amennyivel nyert. Majd rögtön hozzátették, hogy a világot meg kell menteni, s ennek alapfeltétele a másság elfogadása, a klímaharc, valamint a falak lerombolása és a menekültek befogadása. Márpedig amikor ilyesmit egy Robert De Niro vagy egy Richard Gere mond, az emberek hajlamosak odafigyelni.”