Megszületett a döntés: Olaf Scholz ismét indul a kancellári tisztségért – Boris Pistorius szabaddá tette az utat
Scholz és Merz összecsapása várható a német előrehozott választásokon.
A technikai és tudományos fejlődés képviselőiként felvehették volna a harcot a zöldek dühödt civilizációellenes hadjáratával szemben.
„Hat hónap telt el azóta, hogy Andrea Nahles menekülésszerűen lemondott a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) elnöki pozíciójáról és minden egyéb pártfunkciójáról. Rövid elnöksége alatt a párt minden választáson egyre kevesebb szavazatot kapott, már előtte elvesztette addigi szavazóinak mintegy felét, és Nahles teljességgel tanácstalan volt, hogyan lehetne ezt a folyamatot megállítani, illetve visszafordítani.
A szélsőbalos és öko-totalitárius pozíciókat már mások (a posztkommunista Die Linke és a Zöldek) foglalták el, és Nahles számára még voltak határok, amelyeket nem kívánt átlépni. Persze meg lett volna annak a lehetősége, hogy a párt a volt szociáldemokrata eszméket elevenítse fel, és a volt választók érdekeit vállalja fel ismét – eszméket és érdekeket, amelyeket a német szociáldemokrácia valaha képviselt. De akkor persze elsősorban a tömeges és ellenőrizetlen migráció ellen kellett volna fellépni.
Vagy a technikai és tudományos fejlődés képviselőiként felvehették volna a harcot a zöldek dühödt civilizációellenes hadjáratával szemben. Ehhez persze szembe kellett volna szállni a politikai és a médiaelit nagy részével, és vállalni azt, hogy valószínűleg reakciósnak és nácinak bélyegzik majd meg őket. Ezt az SPD nemcsak hogy nem merte megtenni, de a funkcionáriusok egy radikális kisebbsége a szocialista ifjúsági szervezet nyomására egyre balrább terelte a párt akkor még tanácstalan vezetését.
Miután Nahles menekülése folytán a párt vezetés nélkül maradt, a radikálisok azt találták ki, hogy a tagság – a totális demokrácia nevében – maga válasszon magának elnököt. Persze nem egyet, hiszen haladó szelleműek között csakis kettős vezetés volt elképzelhető: egy nőt és egy férfit, hogy a kvóta meglegyen.
23 idegölően unalmas regionális konferencia és egy tagsági szavazás után már csak két páros maradt a ringben: Olaf Scholz, a regnáló pénzügyminiszter, oldalán Klara Gleywitz-cel, egy ismeretlen kvótanővel, valamint a későbbi győztes duó, Norbert Walter-Borjans és Saskia Esken, két másod- és harmadrangú politikus, akik a választási kampány során szélsőbalos nézeteikkel tűntek ki az amúgy is balos vetélkedők közül.
A párt 430 ezer tagjából a felénél is kevesebben, 216.721-en mentek el szavazni, a győztes páros a szavazatok 53,6 százalékát kapta. A tagság felének a fele szavazott tehát a végül győztes párra. A hétvégi pártkongresszuson Walter-Borjans 89,2 százalékot kapott, Esken 75,9-et, ami szociáldemokrata léptékkel mérve mérsékelt eredménynek számít. Még a szokásos tapsvihar is elmaradt.
A Borjans-Esken páros győzelmét az ifjúszocialisták (JUSO) kommunista vezérének, Kevin Kühnertnek köszönheti. Ez a Robespierre típusú politikus gondoskodott arról, hogy az ifjúszocialisták (80 ezer szavazó) egységesen rájuk voksoljanak.
Hálából Kühnert bekerült az SPD legfelsőbb vezetésébe, ahol eddigi követelésiért, a nagyipar és az ingatlangazdaság államosításáért valamit a gyűlölt ún. Harz-törvények ellen kíván harcolni. (Ezek a törvények a szociális, illetve munkanélküli segély folyósítását valamilyen teljesítményhez kötik.) A két jelentéktelen pártelnök csupán báb a hataloméhes ifjúkommunista kezében, aki saját állítása szerint a pártelnökségre pályázik.
A két megválasztott pártfőnök a választási gyűléseken egy – a szocializmus történetéből jól ismert programon kívül – a nagykoalíció azonnali végét követelte. Erről aztán a pártkongresszuson már szó sem esett. Feltehetőleg attól tartottak, hogy a CDU esetleg kapva kap az alkalmon, és egy kisebbségi kormányt alakít. Ez a CDU számára egy bizonyos függetlenséget jelentene és véget vetne a szociáldemokraták szünet nélküli zsarolásának.
Hogy a direkt kilépést megkerülje, az SPD a pártkongresszuson csupa olyan követelést fogadott el, amelybe egy tisztességes CDU sohasem egyezhet bele: egy új vagyonadó kivetését, a már eddig is abszurd klímaadók további emelését, az üzemanyagok árának még magasabbra emelését, a minimálbér 12 euróra való felemelését és mindazoknak a rendelkezéseknek a visszavételét, amelyek eddig a természeti tájaknak a klíma nevében történő még erősebb tönkretételét megakadályozták.