„Minden lokális kontextusbeli változó mellett a mostani brit választásokon is megfigyelhetünk néhány olyan tendenciát, amelyet Európában láthattunk az elmúlt években:
• a baloldal és a liberálisok is egyre inkább beszorulnak a városokba, miközben vidéken a jobboldal tarol, és a hagyományos munkásosztályból is nagy szeleteket harap ki;
• a nemzetállami önrendelkezésre, jóléti sovinizmusra és kulturális konzervativizmusra, a »többség« identitáspolitikájára alapuló ideológiai konstrukciók rendre jobban rezonálnak a választópolgároknál, mint az egyenlőségre, tőke- és kapitalizmuskritikára összpontosító politikai képződmények.
Corbyn vereségében emellett óriási szerepet játszott a brexit kérdése, amely mentén a brit Konzervatív Párt magához tudott láncolni olyan választókerületeket, amelyek hosszú évtizedek óta balra szavaztak, de az egyértelmű álláspont hiánya, a Munkáspárton belüli centristák és radikálisok közötti konfliktus feloldatlansága miatt átálltak Boris Johnson mellé. Ezt támasztja alá, hogy az egyértelműen maradáspárti Liberális Demokraták sem tudtak előretörni, vagyis a brit választásokat alapvetően határozta meg az EU-ból való kilépés választópolgári akarása.
A Sziriza, a Podemos és Corbyn politikai íve megkerülhetetlenné teszi, hogy leírjuk: a 2008-as válság utáni baloldal pártpolitikai mainstreamesedésének stratégiája jelen formájában véget ért.
A világban semmi sem tart örökké, mindenesetre az biztos, hogy itt és most jobboldali dominanciával kell számolnunk még egy darabig. A világ folyamatosan változik, és ez folyamatosan változtatja majd a politikai »kereslet-kínálat« egyenleteit is, és ami ma a slágertermék, az egyszer csak elveszíti nimbuszát, és fordítva.
Amióta van kapitalizmus, azóta van baloldal is, és amíg lesz kapitalizmus, addig lesz baloldal is, de az itt és mostban, a nativista jobboldal hegemóniájának korában nem lesz elegendő csak kivárni, amíg átfordul a történelem kereke.”