Fékek és ellensúlyok

„Ha már a művészet templomának gondoljuk a színházakat, akkor nagyon is szükségesnek véljük, hogy érvényes legyen rá a »független« jelző, amint bármely más művészetre is. Kérdés mármost, hogy kitől/mitől legyen független ez a műintézmény? Hát, ugye – a megszokott módon – elsősorban a »hatalomtól«. Azért pont attól, mert a standard libsi vélemény szerint a »hatalom« gonosz, önző, kegyetlen és érzéketlen. (Már amikor nem ők vannak hatalmon, mert mikor ők a »hatalom«, akkor minden rendben van.) A gaz »hatalom« – szerintük – arra akarja a szent »művészetet« kényszeríteni, hogy dicshimnuszokat zengjen ahelyett, hogy a »társadalmi problémákra« irányítaná a figyelmet. 

Aztán, ha megkérdezzük, hogy konkrétan milyen hatalomtól kell óvni a művészi függetlenséget, azt a választ kapjuk, hogy természetesen az állam hatalmától. Mert a libsi közvélekedés szerint csak az állam rendelkezik veszélyes, tehát ellenőrizendő hatalommal, és csak akkor, ha jobboldali. Ez azonban súlyos tévedés. A hatalom fogalma ennél jóval tágabb és összetettebb is. A hatalom ellenőrzése, az oly kívánatos fékek és ellensúlyok nem kizárólag az államhatalommal szemben szükségesek. 

Közismert, hogy a kultúra egyes területei gyakorlatilag teljesen a magukat »függetlennek« nevező, valójában a balliberális eszméket valló és a mindenkori jobboldallal szemben álló emberek irányítják. Az ő számukra valójában mindig is sokkal fontosabb volt a kormánykritika, mint a »művészet« maga.  Miután elfoglalták, mi több, elfoglalják a kulcspozíciókat, többek között a színházi életben is, gyakorlatilag hatalmi pozícióba vannak. Ennek megőrzése pedig még talán a kormánykritikánál is fontosabb. Van ugyanis formális hatalom – mint például az alá-fölérendeltségi viszony, mondjuk a hadseregben és van informális hatalom is, mint például Gothár és az őt mentegetők esetében.

A színházi és általában a művészeti élet pedig – a jelen viszonyok között – senki által nem ellenőrizhető, hiszen bármilyen felügyelet kísérlete azonnal megkapja a »művészi szabadság« megsértésének rút címkéjét. Pedig itt a művészi »függetlenség« pusztán az »azt csinálok amit akarok« filozófiájának fügefalevele. 

Most azt látjuk, hogy az érintettek, a színházi mogulok, egymást és önmagukat fogják ellenőrizni. Nagyon meg lennék lepve, ha valami súlyos problémát találnának és még jobban, ha valamiféle retorzióra is sor kerülne. A Gothár-ügy – minden ocsmánysága ellenére – tartogat egy szórakoztató elemet is. Ez pedig az előrelátás hiányából fakad. Mikor az egész Metoo mozgalom elindult, és legkülönbözőbb embereket vádoltak meg mindenféle dolgokkal, melyek évtizedekkel előbb történtek és melyek bizonyítására csak az áldozatok meséje szolgált, akkor a leghangosabban a libsi megmondóasszonyok kiabáltak. Láthatóan nem gondolták végig: mi lesz, ha ugyanígy vetül valami az ő imádott művészeikre? Most aztán lapulnak is, mint Gyurcsány Ferenc a fűben.”