„Valami ilyen mozdulat, gesztus a kormány jókívánsága számomra, egy alig egy perces spot: »Békés, áldott karácsonyt, Magyarország!« Ez az! »Mennyből az angyal...!« – ez a dallam, amely végül kánonszerűen hangzik, mint a karácsonyi készülődők közös szép éneke, mindenki ezt énekli, dúdolja, zengi itt. Tizenegynéhány történetből negyvenvalahány kép villan elő (karácsonyfavágás, karácsonyfaállítás, bethlehemes és bethlehemes játék, házdíszítés, templomi kórus, sütés-főzés, utcai hangulat és téli tájak, és mindenféle kedves emberek). Még egy kicsit giccses is, mondhatnám, ám hol itt a határ a megszokott karácsonyi hangulatok fölidézése és a klisészerűség között? De hát mi tegyek, ez szép! Ilyen egyszerű. S aztán gondolkodom. Eszembe jut számos jólelkű, karácsonytáji keresztyén kísérlet az utóbbi időkből, a nagy igyekezetek, hogy valami érvényeset üzenjünk a közösségi médián, valami elgondolkodtatót, ami nem unalmas, nem klisészerű, nem giccses, nem moralizál. Aztán a legtöbbje nem lett elgondolkodtató, unalmasra kerekedett, klisészerű és giccses volt, és laposan moralizált (hogy hát karácsony tájt, mégis, a jóság, ugye... meg a többi). Fiúzgattunk mi is egyet pár éve, és azóta is hallom rendre, hogy itt-ott egy-egy gyülekezetben modernkedőre glancolt karácsonyi tanmesékkel kísérleteznek, mert úgymond a pásztorok, meg az angyalok, meg Mária és József, és a háromkirályok, ők már a „mai” embernek nem mondanak sokat. Aztán hazakullognak a gyermekek a templomi, gyülekezeti karácsonyról, mert nem látták a várt és remélt szereplőket, hanem helyettük kaptak valami nagyon-nagyon elgondolkodtatót, amin egyáltalán nincs kedvük elgondolkodni. (Hogy miért nem valami morális kódban öltött testet az Ige?!)
De ez a spot, ez valami! Érti, hogy nem kell az ünnepet túlmagyarázni, elmagyarázza magát, ha megtartjuk. Nem kell a titkot sem folyton mitológiátlanítani, elég csodálni, az áhítat ugyanis nem körülmény, hanem lelki szemlélet. És nem kell az ünnepben roppant elvárásoknak megfelelni, ünnepelni kell, amíg lehet.