Lovas megtanított arra, hogy politikában nincsenek Jók és Rosszak, és a világ megítélésének nem az az egyedüli mércéje, hogy mi, itt Közép-Európában hogyan élünk.
2001 nyarán lehetett, mikor a közélet iránt már egyre erősebben érdeklődő kiskamaszként, a nyaralásra magammal vitt könyveim közé betettem egy fekete borítójú, elég baljóslatú címmel rendelkező, nem is túl vastag kötetet. Aztán pár nap múltán elővettem, és máig maradandó élményt hagyott bennem a témája és a leírásai. Gyökeresen változtatta meg addigi, eléggé szegényes elgondolásaimat a világról, jóról és rosszról, érdekről és egyebekről. Ez a könyv a 20. század népirtásairól szólt.
Egyszerűen nem értettem a helyzetet. Hát nem az a mindenkori kiindulási alap, hogy a Nyugat az jó? Akkor az USA hogyan ölhetett meg százezreket Vietnámban és Kambodzsában? A franciák miért kegyetlenkedtek Indokínában és Észak-Afrikában? A belgák, komolyan, a belgák milliókat ölhettek meg Kongóban?
Teljesen átformálta az a könyv a világnézetemet. Akkortól kezdtem el olyan dolgokon gondolkozni, hogy
Az sem, hogy ehhez a kényelmes élethez milyen szövetségi rendszerek feltétlen és alapvető elismerése kell.
Azon a nyáron futott át először a fejemen, hogy ugyan mitől hihetjük azt, hogy az európai ember bármiféle fensőbbségességet bitorolhat magának? Miért monopolizáljuk a szenvedés okozásának jogát az ún. rossz rendszerek felé, mikor ha valamiben egyeznek a világ nemzetei, akkor az az, hogy nagy örömmel igyekeznek gonoszságokat elkövetni?
És teljesen mindegy, hogy ehhez körítésnek diktatórikus dumát használnak vagy a szabadság fényes zászlaját lobogtatják.
maximum a lebutított történelemkönyvekben. Érdekek vannak, amelyek alapján adott szereplők ide vagy amoda helyezkednek és függöny. A magasztos dumát mindössze a tudatlanok számára tartják fent.
Ezt a bizonyos könyvet Lovas István írta.
Így hát tizenéves koromban faltam a publicisztikáit, ezek összegyűjtései a mai napig ott vannak a könyvespolcomon. Bármikor jó beleolvasni egy találomra levett művébe, ihletet és stílust ad. Annak, hogy ma azt és úgy írom, amit, abban döntő szerepe volt Lovas Istvánnak.
Kevesen vannak, akik örökségét, világlátottságát és műveltségét képesek lehetnek folytatni.
aki a szükségesnél jobban nem tagozódott be sehova és vállalta a véleménykülönbségeket.
Ezért tartottam már hónapokkal ezelőtt is kiváló kezdeményezésnek, hogy Lovas Istvánról ezentúl sajtódíj formájában is megemlékeznek. Évente egyszer bizonyosan a középpontba kerül Lovas István, illetve kitüntethetnek és támogatnak egy olyan újságírót, aki munkásságában méltó módon viszi tovább Lovas örökségét.
Lovas István már akkor is benne volt a dzsungelharcban, amikor a mainál összehasonlíthatatlanul nehezebb és kényelmetlenebb körülmények között kellett küzdeni, amikor a hazai, nemzeti sajtót a Magyar Nemzet és a Demokrata jelentette. Minden magát a nemzeti oldalhoz soroló újságíró felelőssége, hogy a veszélyeket egy pillanatig sem bagatellizálva dolgozzon a szellemi honvédelemért – és erre, ne pedig a saját egyéni játszmáira összpontosítson.
Kérdezhetnéd persze, hogy minek beszélek itt önmagamról, amikor te vagy a levél címzettje. Azért, kedves Péter, mert megszólítva érzem magam. Általad érzem megszólítva magam. Győrffy Ákos írása.
Magyar Péter megjelenésével nemcsak a hazai belpolitika, hanem az AI-újságírás is új lendületet kapott – írja a Lakmusz.
A magyar miniszterelnök jóslatával ellentétben azonban nem pusztán az Európai Unióban fog megerősödni a jobboldal.
A cikk szerzője elkezdett aggódni, mert egy olyan ország is bekerült az egyenletbe, amelyiket nem lehet uniós pénzmegvonással zsarolni.
Elképesztő sületlenségeket hordott össze a hírügynökség.
Hazánk lehet az első európai ország, amely meghozza ezt a drasztikus döntést.
Trump komolyan gondolta a woke politikák felszámolását.
„Make Amerika great again!”, „Nekünk Magyarország az első!”. Így fordíthatjuk le Kölcseyt mai nyelvre – így beszél a normalitás, ez a régi, elveszett világunk visszajövetelének ígérete.
