Ki lesz a következő?

„Kár volt a csuklyáért. Az erőszaktevés az erőszaktevés, bármilyen brancsbéli követi is el. Egyszerre pszichés zavar (ilyen-olyan nemi önbizalomhiány sejlik mögötte) és/vagy hatalmi visszaélés, ami a hatalom káros mellékhatása, de erről a hatalmas mindig elfelejti megkérdeni orvosát, gyógyszerészét, azok pedig sosem merik maguktól megmondani neki. Lehet persze az ilyesmi rögzült ízlésficam is: az elkövető azt feltételezi nemi kiszemeltjéről, hogy vonakodása, tiltakozása ellenére valójában ő is az erőszaktevésre vár, ő is azt szereti.

Nagy a világ állatkertje, sok-sok látszólag tiszteletreméltó ember – férfi és nő – szaladgál benne.

Igazán az a döbbenetes ebben, hogy a dolog, úgy fest, örök. Emberi természetünkhöz tartozik. Önbizalomhiány, hatalmi visszaélés, ízlésficam akkor is lenne, ha a kőtáblák törvényei ott villognának minden utcasarkon, vagy naponta többször is fölidéznénk magunkban a Tízparancsolatot. S hogy a nyilvánosságnak sincs visszatartó ereje, éppen e legújabb eset bizonyítja. Mintha éppenséggel semmi se történt volna eddig. Alig két éve még a Marton László-ügynek, s most megint ettől szenved az érintett szakma. Egyszerre jogosan és méltánytalanul.

Jogosan, mert megtörtént, ami megtörtént, akárhányszor is. És fölöttébb méltánytalanul, mert ennek megint csak a színház- és filmművészet az egyedüli és látványos kárvallottja. Ráadásul túlzó általánosítással (na persze, ilyenek a komédiások…) és az árnyék esélye nélkül, hiszen nekik szakmai kellékük a reflektorfény. Miközben pillanatig se hihető komolyan, hogy az egyéb – árnyékosabb – szakmákban kevesebb volna az elkövető. Csak annak nincsen hírértéke, ha névtelen Pista markol bele mindegy hogyan hívják Jolán fenekébe, hogy a fordítottjáról, a Potifárné -jelenségről már egy halk szó se essék.”