„Elég volt egy pitinek tűnő kormányzati intézkedés ahhoz, hogy tömegdemonstráció és már-már anarchiába torkolló zűrzavar legyen úrrá az utcákon. Kétségkívül kaotikussá fajult a helyzet a latin-amerikai mintaállamban: szélsőbaloldali – a marxista Allende idejét visszaidéző – tüntetők gyújtogattak és rongáltak meg templomokat, kegyhelyeket. Eddig húszan meghaltak és több mint kétezren megsebesültek a zavargásokban. Ez azonban korántsem vethető össze a hongkongi szabadságharcosok immár több hónapja tartó kitartó ellenállásával a kínai diktatúrával szemben.
Amíg Chilében többnyire a tüntetők szociálpolitikai reformokat és az állami hatóságok szélesebb körű beavatkozását követelik a nemzetgazdaságba, addig Hongkongban éppen ellenkezőleg, a túlburjánzó és a polgári szabadságot veszélyeztető, azt módszeresen sárba tipró kínai államhatalommal szemben folynak véget nem érő harcok. Az ún. forradalmi hullám, mely jelenleg végigsöpör számos országon (Venezuelában, Bolíviában, Hongkongban és Chilében), korántsem egy egységes célra összpontosít, a követelések megoszlanak, s úgy tűnik, a fentebb említett országok többségében inkább szabad piacgazdaságot és alkotmányos szabadságot követelnek, semmint baloldali reformokat, mint Santiagoban.
Ha Európára tekintünk, eszünkbe juthat a párizsi sárga mellényesek garázda demonstrációsorozata, mely annak okán tört ki, hogy a gazdaság újratervezésére irányuló népszerűtlen, de a válsághelyzet elkerülését nézve megkerülhetetlen reformok nagy népszerűtlenséget váltottak ki a francia népesség nagy részében, ők ugyanis sokkal inkább a nagyokat ígérő agitációhoz, és nem a kisebb-nagyobb áldozatokat követelő változásokhoz szoktak hozzá.”