Jé, hát ez él?!

„A film lényege – ha valaki esetleg nem ismeri – az, hogy az ultrahangos technológia megjelenésével a nőgyógyász társadalom egy része rácsodálkozott arra, hogy ami abortusz címszóval történik, az embertelen és brutális. Nem csak »tapogatták« a méhet belülről ettől kezdve, hanem beleláttak, akár műtét közben is. Mi pedig mintha látnánk, ahogy az ultrahangkészülék monitorjára meredve a homlokára csap némely orvos: Jé, hát ez él?!

Él bizony, és élni is akar – ez derül ki az ultrahangos videóból, ami egy élő magzat abortálását mutatja be ebben a filmben. A 12 hetes magzat hosszú másodpercekig menekült az élete kioltására »küldött« szívócső elől, az ujját kivette a szájából, percenkénti 140 szívdobbanása 200 körülire nőtt. Pörgött, forgott a testénél alig nagyobb »zsákban«, de végül persze alulmaradt a harcban.

Nem tudom, hogy a szexuális szabadosság, az egyén szabadsága meddig ér a 3D-s ultrahangok korában. De az bizonyos, hogy az abortusz műtéti végrehajtása technikai értelemben, lényegét tekintve azóta nem sokat változott.

Azt sem tudom, hogy A néma sikolyt levetítik-e ma is osztályfőnöki órákon. De bármilyen brutálisan hangzik is, talán érdemes lenne elgondolkodni a maszatos, rossz felbontású ultrahangos képsorok akár számítógépes »remake«-jén, és azon, hogy azt a mai tizenévesek arcába tolják osztályfőnöki órán. Ahogy nekünk annak idején Eta néni. Nálunk – sokunknál – működött ez a fajta sokkterápia.

Mert az abortusz – ha elkerülhető –, akkor csakis a nő döntésén múlik. Nekik kell megismerniük az igazságot.”