Halálra való várakozás

„»Meghalni volna jó« – omlasz vissza az izzadt párnára, s megkönnyebbülések közepette lehunyod a szemed. Várakozás ez. Mennyit várakoztál életedben. Hajnali háromkor ébren virrasztva, templomban térdet hajtva, méltatlan állapotban, értelmet vesztve. Ez is elfecsérelt idő volt. Ahogy múlt az idő, egyre többet várakoztál s az erőd egyre fogyott. A leghosszabb várakozás az ember életében a halálra várakozás. Ki mikor kapja ajándékba ezt az érzést, nagyon eltérő. Senki bölcs meg nem mondhatja, mikor érkezik ez a furcsa, nyugodalmat és izgalmat hozó érzés. Már fiatalon, forgó, égő ideges kamaszkorban. Vagy férfikorban a betegség kegyetlenségével. Hogyan fogadjuk, csupa szenvedéssel, vagy reptető megkönnyebbüléssel, felszabadulással? Van, aki siettetné enyhülést várva: akkor már legyen vége! Más könyörög: csak még egy kis időt…  A fájdalom megvetése nem evilági erőket feltételez. Akad, aki kezébe veszi a dolgokat: megteszi maga. Vajon ennek ellensége-e az Isten vagy barátja? Vakmerő vagy gyáva? De hiszen még ezt sem tudjuk!

Halottak napján engedtessék meg, hogy az élőkről szóljak. Azokról, akik élnek, s elmennek majd, s azokról, akik már elköszöntek, s emlékezetük itt él velünk. Én mindegyikből való vagyok. A halálra való várakozásé. Valahogyan, valamiképpen minden egykori emberi élet itt él bennünk, ha tudunk róla, ha nem. Ha ismertük arcát, ha nem. Ha megpendíti a húrt bennünk, vagy csak ha némán üresen ül egy foszladozó felhőn. Ez a nap nem a halálról szól, nem is a meghalás gyötrelmeiről. Számolgatásról, mikor ment el, s nekünk mennyi van még hátra. Ez a nap az életről szól, mert emlékezni csak azokra tudunk, akik éltek, s szeretettel, jól éltek, alkottak, s nem folytak szét nyomtalanul a semmiben. Megérdemelték a születést és kiérdemelték az örökkévalóságot is. Nagy próbatétel a halál, de még nagyobb az élet. Durván szólva: az előbbi elkerülhetetlen, az utóbbi nem.

Ilyenkor sokan ellátogatnak a temetőkbe. Mécsest gyújtanak, otthon gyertyát. Elgondolkodnak, hogyan lett vége? Szeretteik álma hogyan ért véget. Sokaknak fáj a jelen, s vajon kinek nem? Nem is a fájdalom napja ez, amiről beszélek. Az emlékeké, a lélegzésé, az angyaloké, az őszé, a cipőnkre hulló sárga falevélé, a fákon félszegen megbúvó, messzire már nem repülő madaraké, az ügyetlenül sírra helyezett virágoké, az örökké tartó illatoké, a rettenetes érzésé, hogy rég elment szerettünk testében az ideg megmozdult, s a szívünket széttépi a fájdalom...”