Franco sírjának megszentségtelenítői csak igazolják őt

„A spanyol miniszterelnök, Pedro Sánchez Pérez-Castejón – akit támogatói csak Pedritónak, saját maga pedig Jóképűnek becézi – azzal indított a Halloween-szezont, hogy kiforgatta sírjából a volt spanyol államférfit, Francisco Francót. Habár ez az időszak hagyományosan arról szól a spanyol világban, hogy az emberek tiszteletüket teszik halottaik előtt, ezügyben, akárcsak oly sok másban, az ateista Pedrito szembe megy a spanyolok többségének akaratával és hitével. Természetesen, ahogy az ma a nyugati világban a norma, a többség nem nagyon számít urainak, minthogy ez a »demokrácia« aktuális definíciója. Az egy hónapos jogi küzdelem után, amelyet a Franco-családdal és Franco sírhelyének otthont adó kolostor apátjával folytatott, a spanyol kormányfő a növekvő munkanélküliség és a katalóniai szeparatisták aktuális ügyeit mellőzve időt szakított még arra is, hogy kipakolja az egykori Caudillót a sírjából. (…)

Amit mindenekelőtt észben kell tartanunk, az az, hogy ha Franco elvesztette volna a spanyol polgárháborút, Spanyolország ma egy újabb Románia vagy Bulgária lenne. XIII. Alfonz király 1931-es elmenekülése után a spanyol köztársaság számos antiklerikális törvényt léptetett életbe. A kommunisták már 1934-ben papokat gyilkoltak; a spanyol polgárháború 1939-es végeztével összesen 72344 ember  vesztette életét  a vörös terrorban. Eddig 1915 spanyol mártítr avattak boldoggá, és még kétezer boldoggá avatási ügye van folyamatban. Nincs az a rezsim vagy klikk, aminek az uralma jónak volna mondható, ha ennyi mártírt termel. Gondoljunk csak az olyan kommunista ikonok Szovjetunióban befutott karrierjére, mint a spanyol kommunisták főtitkára, Dolores Irraburi (La Pasionaria), aki előszeretettel vadászott trockistákra a diaszpórában. El tudjuk képzelni, mi történt volna Spanyolországban, ha ő és fajtája győz. Hogy Franco és szövetségesei megtorló akciói ugyancsak kemények voltak, az bizonyos. De ez a polgárháborúk természete, amelyet a sajátunk is jól bizonyít.

Érdekes, hogy az Elesettek Völgye – Valle de los Caídos –, ahová Francót temették 1975-ös halála után, és ahonnan kiakolbólították, háborús bebörtönzöttek építették. Ugyanakkor, mikor elkészült, nem csak szabadságukat kapták vissza, hanem biztosították számukra, hogy ott fogják őket eltemetni. Így aztán a Völgy mindkét oldal katonái maradványainak nyughelye, akárha a washingtoni Arlingtoni Nemzeti Temető nyitva állt volna a konföderációs temetések előtt. Nem kell ahhoz Franco támogatóinak lennünk, hogy elfogadjuk, mindez jelentős eredmény volt a részéről. 

De Franco nem csak egy gonosz ellenféllel nézett szembe, hanem saját támogatói is megoszlottak karlisták, alfonzisták, falangisták és mások között. Tekintve, hogy a döglődő spanyol köztársaságban milyen magas volt a halálozási ráta, köszönhetően az NKVD-s halálosztagoknak, amelyek nem csak Franco támogatóira vadásztak, hanem anarchistákra, trockistákra és szocialistákra is, úgy is vehetjük, hogy minden valószínűség szerint Pedrito a Caudillónak köszönheti a saját létét; de biztosan neki köszönheti kormányfői munkáját. (...)

Van itt valami még gusztustalanabb. A polgárháborúk mély sebekhez vezetnek; minél mélyebbek, annál jobban fekélyesednek, és a legfinomabb érintésre is szétnyílhatnak – amit láthatunk Ulstertől Bosznián át Csecsenföldig. A hatásos módszer a kezelésükre  vagy az lehet, hogy a vesztes oldal legaktívabb harcosait mind száműzzük (mint azt tettük az amerikai függetlenségi háború után), vagy pedig a békekötés után mindkét oldal hagyja egymást gyászolni, tisztelni a halottait, megünnepelni a saját győzelmeit és emlékezni a veszteségeire.”