A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére

Nem mindenki volt olyan szerencsés és ügyes, mint nagymányoki dédapám, aki a Bonyhád felé éjszaka zakatoló teherkocsi platójáról úgy tudott leugrani, hogy azt az ottmaradtak nem jelentették azonnal és az őrök sem vették észre. Biztos ami biztos, még hosszú ideig nem nagyon jelent meg a faluban, a frissen nagyon bátrakká lett elvtársak előtt.

Nem mindenkinek adatott meg, hogy mint anyai felmenőim közül sokan, a világháború utolsó pillanataiban a német csapatokkal tartsanak a visszavonulás idején, és bár mindenüket a Tenkes lábánál kellett hagyniuk, no meg a német újrakezdés sem volt egyszerű – mert nem fogadtak ott sem mindenkit kitörő örömmel, ha finoman akarok fogalmazni –, de lehetőséget kaptak a fogságtól mentes életre.

És végül nem mindenki volt olyan aktív és tettrekész, mint apai dédszüleim, akik fogták nagyapámat és testvéreit, és

hogy több tízezer áldozatot szedő, véres munkájukat ebben – az akkor még színmagyar – városkában is megkezdjék. Kis kitérővel meg sem álltak Németországig, ahonnét végül – így utólag azt kell mondani, ki tudja, miért – hazatértek.

De ott van az sok százezer – egyes kutatások szerint 800 ezer – magyar, akinek nem sikerült. Az a sok százezer, akiket a szovjetek – a magyar elvtársak hathatós közreműködésével – elhurcoltak, megaláztak, és legalábbis tönkretettek. Mai aggyal fel sem fogjuk, micsoda irtózatos szám ez és milyen irtózatos is volt a valóság a számadatok mögött. Tömegeket ragadtak ki az otthonuból, hogy egy mélyen emberellenes, diabolikus rendszer megbosszulja azt a háborút, amit 1939-ben nem Magyarország kezdett, és amiben a magyarság már addigra is bőven hullajtotta a vérét.

*

Nagyon fontos a mai dátum és nagyon fontos az események emlékezete. Ugyanis ha a legmegengedőbben is állunk a magyar kommunisták és szimpatizánsaik felé, ha elnézünk nekik minden egyebet is, amit addig elkövettek az ország ellen, ez volt az a pont, amikor nem védekezhettek tovább azzal, hogy ők az eszmét követik, az eszmét szeretnék megvalósítani. Immár végérvényesen találkozott a gondolatiság a tettekkel. Többet nem engedhették meg maguknak azt a luxust, mint a megvett vagy ostobaságból elvtársakul szegődött nyugati komcsik, művészek, tudósok, egyetértőleg bólogatók.

de tételezzük fel az abszurd képtelenséget, tekintsük elméletileg az ilyen fokú naivitást megbocsáthatónak és ismételjük el a mantrájukat: nagyon távol voltak a valódi eseményektől, nem láthatták, valójában mi történik, megtévesztette őket a propaganda.

Aztán halkan és zárójelben tegyük hozzá, hogy aki náciszimpatizáns volt és utóbb, a világháború végén ugyanezekkel a szavakkal védekezett, no, velük valahogy kevésbé voltak elnézőek. Nekik kötelezően felrótták mindazokat, amiket valamilyen furcsa véletlen folytán a lelkes vörösöknek egyszer sem. És lehetett az ember Knut Hamsun, Ezra Pound vagy akárki, nekik nem járt ugyanaz, mint Brechtnek, Sartre-nek vagy akárcsak egy mezei komcsinak.

csak nyammogó művészek elmélkedtek és alkottak annak ideológiája mentén, és ezért gyakorlatilag mindig nagy ívben ejtettek arra, hogy Kelet-Európának mi is erről a véleménye.

*

Amikor a szovjetek megszállták az országot és Magyarország államisága megszűnt, onnantól fogva legitimációval semmilyen mértékben sem rendelkező magáncsoportosulások állapították meg, hogy mi legyen az ország sorsa. Ugye nem sokat kell azon morfondíroznunk, hogy beismerjük, mondjuk a debreceni kormánynak a világon semmiféle döntési jogköre nem lehetett volna.
De elég az hozzá, hogy onnantól fogva mindenki előtt teljesen nyilvánvalóvá vált, mi is ez az egész. Nem lehetett többet szemeket forgatni és mismásolni, itt állt előttünk ez a szörnyszülött, amit bolsevizmusnak neveztek. És az elvtársak nem visszakoztak. Ők a földi poklot akarták Magyarországra szabadítani. Pontosan tudták, miről szól ez az egész, és csak a döbbent civilek voltak azok, akik még a küszöbön állva sem hitték el, hogy mindez itthon is megtörténhet.

Minden egyes bolsevista tudta, hogy

nem a társadalom „megjavítása”, és végképp nem a nemzet sorsáért való, pozitív tenni akarás, hanem rombolás, felforgatás, gyilkolás. Mindegyikük tudta, azok is, akiket mi az elmúlt évtizedekben valamiért magasabbra, többre tartunk. Például az a Nagy Imre is, akiről itt és most többet nem akarok beszélni, mert szóltam róla eleget, de 1945-ben, Moszkvából visszatérve, belügyminiszterként a magyarországi svábság kitelepítésének ügyében azon nyomban letette a bélyegét. És nem mentség, hogy más is ezt tette volna, mert ezzel az ’56-os Kádárt is felmentjük. Nem mentség, hogy más rosszabb lett volna, mert azzal szintúgy Kádárt mentjük, de akár Benest is. Hát rosszabb mindig lehetett volna, nem igaz? Ők voltak akkor döntési pozícióban, ők a bűnösök.

Ázsia Európába tette át székhelyét, és a gyilkos, emberek millióit megnyomorító hordaszellem hosszú ideig büntetlenül tombolhatott. Timur Lenk és Dzsingisz kán voltak a valódi vezetők, nem Vorosilov. Azt pedig nem lehet elégszer, újra és újra elmondani, hogy mindez a nyugati hatalmak nem csendes, hanem aktív beleegyezésével történt. A szövetségesek voltak azok, akik kifelé – és ez számít –

Pedig nagyjából mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy az USA belépésével a világháborúba, megspékelve Olaszország kapitulációjával és a kurszki vereséggel, a németek vesztettek. Kármentésben és jobb kiegyezésben esetleg akkor még gondolkozhattak, de ez volt a maximum.

Ehhez nem kellett volna lefeküdni a szovjeteknek, pedig Teheránban pontosan ez történt. Ott már mindazok az események, amiket az imént felsoroltam, megtörténtek. Annak tudatában dobták oda Közép- és Kelet-Európát a szövetségesek, hogy tisztában voltak azzal, minderre nem feltétlenül lenne szükség. Hol voltak akkor még a szovjet csapatok a magyar határtól, amikor mindenki tudta, hogy mi lesz a végkiejlet? Világpolitikailag nézve egyébként ezért volt irreleváns, hogy Horthy végül nekifutott a kudarcos kiugrási kísérletetnek. A románok példáján láthatjuk, hogy ők ugyanazt kapták jutalomként, amit mi büntetésként.

*

Azt gondoljuk, hogy ezt a sokkot, amit a szovjet megszállás és az elhurcolások sora jelentett, többé-kevésbé már feldolgozta a társadalom, de újabb és újabb tanulmányokból derül ki, hogy azok a sérülések – legyenek azok lelkiek vagy fizikaiak – és halálesetek, amik ezekben a hónapokban és években történtek, elfeledhetetlenek és megemészthetetlenek.

Talán ezek közül az egyik legérzékletesebb példát a „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1945 között című kötetben található eset mutatja.

1945. január 22-én a németek időlegesen visszafoglalták Székesfehérvárt, és a beszámolók alapján a városiak az érkező németek csizmáit csókolgatták, valamint minden élelmüket önként megosztották a katonákkal. A hadifogságba esett szovjeteket a székesehérváriaktól kellett védeni, különben tömeges lincselésbe kezdtek volna a lefegyverzett katonák körében, miközben 4000 önkéntes csatlakozott a nyilas katonai alakulatokhoz. Elképzelhető, hogy a város lakói mennyire nem kedvelhették a német katonákat és a nyilasokat sem, de gondoljuk el,

és ezrek lépjenek be még a nyilasokhoz is, csak azért, hogy ezt a pokoli veszedelmet legyőzhessék.

A szovjet megszállás megítélése és az azt követő folyamatok – így végül az elhurcolások is – a mai napig viták kereszttüzében állnak. Baloldali véleményformálók közül nem egy, nem kettő, direkten és céllal használja a felszabadulás szót, és a szerencsétlenek nem is tudják, hogy ezzel mit cselekszenek. Mert ezzel nemcsak azt a töménytelen, igazolhatatlan és soha jóvá nem tehető szörnyűséget relativizáljak, amit a megszállók elkövettek a magyarság ellen, de egyúttal negligálnak egy fontos tényt.

Mégpedig azt, hogy minden gazdasági, szociális és társadalmi problémánk valójában abból ered, hogy fél évszázadra

1990 után mindenki csak próbálkozott, hogy legalább elinduljunk, és ez kisebb mértékben 1998 és 2002 között, méginkább pedig 2010 óta sikeres is, de a meghaladhatatlan ősbűn a szovjet megszállással kezdődött és az ország folyamatos tönkretételével folytatódott. Először a javainkat vették el és élték fel, aztán a lelkünket is.

Kétséges, hogy ez milyen sikerességgel küzdhető le az egészen másfajta, de szintén komoly veszélyeket hozó 21. században. Annyit viszont mindenképpen megtehetünk, hogy

A megszállókat megszállóknak, a kollaboránsokat pedig kollaboránsoknak, éljenek azok 1945-ben, 1989-ben vagy 2019-ben.

De a mai nap azé a 800 ezer emberé, akik emlékét még mindig kezeljük az azt megillető helyen. Ma az ő áldozatuk és szenvedésük kell, hogy a középpontban álljon.