Minden egyes bolsevista tudta, hogy
amit akarnak, az nem egy szép és igazságos jövő,
nem a társadalom „megjavítása”, és végképp nem a nemzet sorsáért való, pozitív tenni akarás, hanem rombolás, felforgatás, gyilkolás. Mindegyikük tudta, azok is, akiket mi az elmúlt évtizedekben valamiért magasabbra, többre tartunk. Például az a Nagy Imre is, akiről itt és most többet nem akarok beszélni, mert szóltam róla eleget, de 1945-ben, Moszkvából visszatérve, belügyminiszterként a magyarországi svábság kitelepítésének ügyében azon nyomban letette a bélyegét. És nem mentség, hogy más is ezt tette volna, mert ezzel az ’56-os Kádárt is felmentjük. Nem mentség, hogy más rosszabb lett volna, mert azzal szintúgy Kádárt mentjük, de akár Benest is. Hát rosszabb mindig lehetett volna, nem igaz? Ők voltak akkor döntési pozícióban, ők a bűnösök.
Ázsia Európába tette át székhelyét, és a gyilkos, emberek millióit megnyomorító hordaszellem hosszú ideig büntetlenül tombolhatott. Timur Lenk és Dzsingisz kán voltak a valódi vezetők, nem Vorosilov. Azt pedig nem lehet elégszer, újra és újra elmondani, hogy mindez a nyugati hatalmak nem csendes, hanem aktív beleegyezésével történt. A szövetségesek voltak azok, akik kifelé – és ez számít –
kritikátlanul elfogadták fegyvertársnak Sztálint.