A szakképzési törvény a jogfosztás dokumentuma

„Ha csak ezt az egy fogalmi tévedést ragadnánk ki a szövegből, önmagában is aggasztó jele lenne a felületes jogalkotásnak, sajnos azonban nem csak egyetlen hibát tartalmaz a citált részlet. A paragrafus második mondata így kezdődik: »A munkabért úgy kell megállapítani, hogy az igazodjon a hasonló munkakört betöltők által elérhető havi jövedelemhez….«.

Igencsak el kell gondolkodnunk ezen a részleten, ha meg akarjuk ragadni, hogy végső soron kinek a béréhez kell igazodni. A szakképzésben dolgozó hasonló kollégáéhoz? A köznevelési törvény alá tartozó hasonló munkakört betöltő kollégához? Miféle garancia ez az alapbér minimumára? A köznevelési törvény alá tartozónak legalább ott van egy (a minimálbérhez kötés megszüntetése miatt) megcsonkított pedagógus illetménytábla, amely nemcsak minimumokat határoz meg, hanem 3 évenként előírja a soros előrelépést.

Az idézet utolsó tagmondata azonban ehhez képest igencsak általánosságban fogalmaz, amikor rögzíti, hogy a munkabér megállapításakor tekintettel kell lenni a szakképző »intézménnyel fennálló jogviszony időtartamára«. Ezen a ponton az is fölvetődik, hogy mikortól számítandó jogviszonyra kell figyelemmel lenni, hiszen gyakorlatilag 2020. július elsejétől egy jogállás-változással mindenki nulláról indul. Mindössze négy sorban találtunk ennyi hibát, kifejtetlenséget, s mindezt talán a legélesebb kérdésnél, a munkabér esetében.

Ha valahol tűpontosan kellett volna fogalmaznia a jogalkotónak, akkor leginkább itt, amikor a pénzről van szó, illett volna megtenni, hacsak nem a kifejtetlenség volt az igazi szándék. Kevésbé részletezve, de nem mehetünk el  szó nélkül az olyan hiányosságok mellett, minthogy a szakképzési törvény nem rendelkezik a munkarendről, munkaidőről. Miközben nyilvánvaló, hogy a pedagógus munkája pusztán a munka törvénykönyve (Mt.) alapján, amely majd vonatkozik az érintettekre, nem értelmezhető. Erről jelenleg semmit nem tudni.

Az egyeztetéseken ugyan volt szó arról, hogy 22 lesz a kötelező tanítási órák száma, ám ez édeskevés egy tisztességes ajánlathoz, és elfogadhatatlan hogy a speciális törvény e tekintetben semmi kapaszkodót nem ad. További jogalkotási problémát fog fölvetni a pótszabadságok slendrián kezelése. Az, amit most a szakképzési törvényben erről írnak, nincs összhangban az Mt. vonatkozó paragrafusaival, s ha két törvény között ellentmondás feszül, akkor azt egy alacsonyabb rendű jogszabállyal, rendelettel a későbbiekben sem lehet feloldani.

Óriási hibák és hiányosságok tárháza tehát a most elfogadott szakképzési törvény. Szerény vizsgálódás után is nyilvánvaló, hogy a feladat, különösen ilyen rohamtempóban meghaladta a jogalkotók tudását. S nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy prognosztizáljuk: erre az alapra nem lehet házat építeni: a szakképzés reformja hamarosan ismételten össze fog omlani.”