Je suis kurd, ha egyszer nincs tétje

„Talán emlékeznek még néhányan arra, mi volt a progresszív üzenet a hidegháború alatt: az Egyesült Államok agresszor, különösen Ronald Reagan elnök, aki békétlenséget szít és atomháborúval fenyegeti a világot.

Ha nem agresszálna, a békés szovjetek lemennének alfába és legelnék azt, ami a galvániszap meg Csernobil után megmaradt. Az Egyesült Államok imperialista, a békés szovjetek meg hisznek a népek szabadságában. Meg különben is, Amerikában verik a négereket, miközben a Szovjetunióban kitűnő az óvodahálózat.

Ugyanazok, akik ezt vallották, a szovjet iga alól felszabaduló kelet-európai népeket leginkább arra intették, hogy tessenek mindenben engedelmeskedni az új gazdáknak – valamiért a haladók mindig azzal kezdik, hogy gazdát választanak maguknak. Ez praktikusan azt jelentette, hogy Washingtonnak és a nyugat-európaiaknak nem illett ellentmondani semmiben, mert a velük való teljes egyetértés és a bólogató János szerepének tökéletes elsajátítása demonstrálta azt, hogy a káeurópai visszamaradott népek képesek és hajlandók késsel-villával étkezni.

A pár évvel ezelőtti imperialisták váltak igazodási ponttá, gazdává. És különben is, hívták fel a bugris kelet-európaiak figyelmét a felvilágosultak, vegyük szépen figyelembe az erőviszonyokat. Az Egyesült Államok erős, mi meg gyengék vagyunk. Jobb tehát, ha szépen meghúzzuk magunkat.

Ne ugráljunk és merjünk kicsik lenni. Úgy tűnt, a progresszívek örökre rendezték a méloszi dialógus dilemmáját és letáboroztak a (poszt)szocialista (politikai) realizmus oldalán.

Nem véletlen, hogy felháborító arcátlanságnak minősült az a politika, amely Magyarország mozgásterének növelésére, a szuverenitás kiharcolására irányult. A (poszt)szocia­lista realizmus szemszögéből elsőként veszedelmes és kockázatos vállalkozásnak tűnt a kísérlet (nehogy megharagudjanak a gazdák!), később aztán morálisan is elfogadhatatlanná vált: azonnal kipenderít minket a szalonból, puszta kézzel garázdálkodunk a svédasztal körül. Megbontjuk a politikai-erkölcsi konszenzust, a »közös európai értékeket«, és mindezt teljesen öncélúan, hiszen túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy önállóak legyünk. Egyedül kevesek vagyunk mi bármihez is – ezért muszáj, hogy rácsatlakozzunk egy gazdatestre.

A (poszt)szocialista realizmusba egy dolog nem fér bele soha, pedig központi elem az erőfelmérés-mérlegelés: a nemzeti érdek képviselete. Valahogy a magyar érdek mindig sokadlagos szempont a kalkulációban.

A (poszt)szocialista realizmus arról szól, hogy igazodjunk mindig az erősebbhez és ne kezdjünk önállóskodni. Láss csodát, a szuverenista érveléssel szemben álló másik iskola, a nemzetközi moralizmus (közös, európai értékek és liberális demokrata minimum!) is a nemzeti érdek elsődlegességét tagadja. A moralisták szerint kötelességünk mindig az elnyomottak és a gyengék mellett kiállnunk, akárhol is éri sérelem őket. Sajnos az, hogy ki az elnyomott, a haladó morál szerint viszonylag gyorsan változik a haladó moralizmus tanításában.

Vegyük például Izrael és a zsidóság példáját: egy ideig hivatásos kollektív áldozatokként szerepeltek, ám hamar agresszorokká váltak. Úgy tűnik, hogy mindenki, aki elkezd megállni a saját lábán és kiállni az érdekeiért – miként Izrael teszi –, hamar agresszorrá vedlik. Izrael persze meg tudja védeni magát, akár tetszik ez a moralista nemzetközi közösségnek, akár nem. Sajnos a nyugat-euró­pai zsidóság nincs ilyen szerencsés helyzetben, ők kollektív áldozati státusukat elvesztették a haladó morál szemében.

Így amíg korábban divat volt néhány obskúrus kelet-európai értelmiségi kapcsán az antiszemitizmus miatt nemzetközi műfelháborodásokat vezényelni, addig ma nem szükséges aggódni az ablakon kivágott zsidó öregasszonyokért. Főleg akkor nem, ha a kihajító félhivatásos elnyomott csoporthoz tartozik, és valószínűleg nehéz gyerekkora volt.”