„Újabb gyilkos, vagy kegyesen magához ölelő nyár…. Ha egybe olvasnám a Múlt és Jövő (magyar zsidó kulturális folyóirat) 30 évfolyamát, azzal szembesülnék, hogy egyik alaptémája-hangja, az elszorult torokból fölszakadó nekrológok jajkiáltása volt.
Jajkiáltás, kiért?
Elsősorban az elmentért, aki élete és életműve terhétől megszabadulva, ránk hagyta hiánya roppant súlyát.
S persze tágabb és közösségibb értelemben: jaj a nemzedékért.
Amely az emberi és biológiai törvényeknek megfelelően, nagyjából azonos időben vált létezésformát. S ha kollektívumuk korszakukon nyomot hagyva, jelentős értékeket hozott létre – nem minden nemzedék hasítja ki ezt a hozadékot a saját, igaz: nem maga választotta korszakából –, a veszteség annál fájóbb. Ugyanakkor a megannyi isten hozzád hordozhatja a katarzis felszabadító érzését is.
Ha az elment életek után új, őket folytató élet fakadhat.”