Budapest zöldje

„Sokan, túlságosan sokan gondolkodnak még ma is úgy, hogy a fa nem való a városba, s idézgetik közben akár a nádort is. »A város nem erdő!« Hányszor halljuk ezt? Széchenyi is heves vitában állt a nádorral e kérdésben. Érdekes kettősség ez, hisz a nádor kertbolond volt, imádta a növényeket, de igen konzervatívan állt ahhoz, hogy mi való a városba és mi nem. Széchenyi ezzel szemben nyitott volt az újra, s minden bizonnyal az európai utazásai során látott sétaterek, a köz számára megnyitott királyi kertek inspirálhatták abban, hogy e tekintetben is a radikális reformokat képviselje. Ha Széchenyi anno a nádor ellenében nem gründol platánokkal beültetett sétateret Pesten, amit ma (később kibővítve) Szabadság tér néven ismerünk, akkor talán sokkal később köszönt be a város életébe is a zöldfelületi igény. Mily különös fintora a sorsnak, hogy az az egykori sétatér ma a Széchenyi út és a Nádor utca kereszteződésében található.

A vitát a XIX. század második fele döntötte el, s egyértelműen Széchenyi nyerte meg, bár ezt már egyikük sem élhette meg. A modern város elképzelhetetlen lett városi zöldfelületek nélkül, s ez éppen annyira igaz minden európai, amerikai, ázsiai és afrikai nagyvárosban is. Amint az európai városok megszabadultak a háborús erődítményeitől, falaiktól a napóleoni háborúk után (minek fal, ha léghajókkal át lehet repülni felette), a városok nőni, iparosodni kezdtek, és a középkori formájuknál is egészségtelenebbé váltak. Amit valahogyan kompenzálni kellett. Olyan helyekkel, amelyek rengeteg embernek kínálják újfent a természet illúzióját, a jó levegőt, a menedéket, a madárfüttyöt és a zöld megnyugtató színét. A XIX. század második felében beléptünk a városi népkertek korába.

Budapestnek nincs ebben szégyellnivalója: Pest és Buda is rendelkezett egy-egy népkerttel már önálló városként, hovatovább a világ első ilyen képződményeivel lekörözte még a Brit Birodalmat vagy a feltörekvő Újvilágot is. Pestnek ott volt a Városliget, Budának pedig a Városmajor már a XIX. század elején. Nem főúri könyöradományként, hanem a város területén, a város polgárainak elhatározásából jött mindkettő létre. Polgárságunk ugyan alig volt, de a polgári kulisszáink, azaz például közparkjaink úttörőnek számítottak. Az 1873-tól, Budapest születésnapjától napjainkig eltelt 146 év első felében a budapesti zöldfelületek aztán rohamosan gyarapodni kezdtek. Fásították az utcákat, piactereket, katonai gyakorló-mezőket, akasztódombokat, szőlősöket, homokbányákat, mocsarakat, homokdombokat, a villák és az új intézmények kertjeit.”