A pusztulás utópiája

„Megette a fene az olyan barátságot, házasságot, szerelmet, amelyet kikezdhet a politika – mondanám rezignáltan a poharamba bámulva, ha nem láttam volna romokban heverni meghitt baráti társaságokat, gimnáziumi osztályokat, munkahelyi közösségeket az elmúlt három évtizedben. S nem látnám magamat is, itt egyedül üldögélni és a régi zenéket hallgatni karcolt bakelit­jeimről. Barátaim arcvonásainak árnyai elsiklanak a lemezjátszó sötét üvegén. Valahogyan elmaradoztak, vagy én felejtettem el őket?

Megfakultak a színek, elbúsultak az emberek, a ragyogó tervek helyett rövid szavatosságúvá vált körülöttünk minden. Azt mondják, azt dobolják: magának a Földnek az ideje is hamar lejár. Felforrósodik a bolygó, látnokok tűzkoponyáról kántálnak. Mindannyiunk koponyája lángol, s a föld alá bújunk majd, ahol fulladozik, szomjan hal, éhen pusztul az ember. Kezdetben még millió, ezer évekről beszéltek, hogy ennyi lenne még hátra – engem már az is meg­-riasztott –, hogy akkor ez a mindenség, ez a csoda, amit az Isten és ember teremtett, megsemmisül. Felrobban a Nap. Aztán következett, hogy akár már holnap megsemmisülhet a bolygó az atomháború folytán, vagy belénk rohan egy hatalmas aszteroida és bumm! Most már évszázadokban, évtizedekben számolnak. Azaz visszaszámolnak. Nyafogva, hisztérikusan, sírva. Sőt fenyegetve, öklöt rázva. A világ vége is kódolva van Isten furcsa teremtményében, az emberben, de végtelenül jó érzés, hogy a fia velünk van minden nap. És segít nekünk eligazodni, segít új erőkkel, új gondolatokkal. Lehetetlen, hogy az ember ne tudja értelmesen berendezni a világot, lemondva a felesleges „igényei­-ről”, hogy megtartsa ezer emberöltőn át. S ha a világnak tényleg vége lesz egyszer, még ott a feltámadás.

A pánikkeltők a legnagyobb ellenségei az értelmes életnek, fejlődésnek. Mert nem érdekli őket a jövő, csak a pillanatnyi haszon. Akár politikai haszon. Persze ha nem táplálkoznánk, nem vennénk levegőt! Talán akkor. Hisztérikus hangok az öngyilkosságba kergetnék az embert, hogy megmentsék a Földet. Pedig micsoda ostobaság halálfélelemből meghalni. A szemünk láttára növekszik egy szekta. A cinikus lelkek könnyen csatlakoznak: egyszer élünk! Minek az erőfeszítés? Úgyis minden elpusztul. Így vagy úgy. Utód sem kell, mert hisz már néhány évtized múlva borul minden. Farizeus képpel kérdik: csak nem akarsz rosszat a gyermekednek?”