„Kelet-Európa országainak sokszor kellett szembenézniük a behódolással történelmük során. Mindig volt legalább egy, de általában inkább két vagy három birodalom, amely ki akarta terjeszteni uralmát a régióra, és meg is tette ezt. Hazámnak, Magyarországnak ezeréves történelme van. Az elmúlt 500 évben az országnak különféle birodalmaknak kellett behódolnia. Először jött az ottomán birodalom 1526-ban, aztán a Habsburgok vették át az ország irányítását. A XX. században két gonosz, a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió is elfoglalta hazámat, és csak 1990-ben sikerült visszavennünk az irányítást.
De a szuverenitás elve még a kommunizmus idején is olyan értékes volt a magyar emberek számára, hogy 1956-ban kétségbeesett harcot indítottak a kor legnagyobb hadereje, a szovjet hadsereg ellen.
A magyarok felkelése önmagán túlmutató esemény volt. Nem csupán egy, de az összes szovjet elnyomás alatt élő kelet-európai nemzet számára reménysugárt jelentett, hogy látták: lehetséges szembefordulni az elnyomókkal. Ebből pedig a lengyelek, románok, csehek, vagy a keletnémetek is építhettek, erőt meríthettek.
Volt még egy dolog, ami miatt messze túlmutatott az országhatárokon a magyarok ‘56-os forradalma. Rákényszerített a Szovjetuniót, hogy mutassa meg a kommunizmus igazi arcát. A sztálini terrorról már nyugaton is hallottak korábban, de a közvélemény 1956-ban szembesült igazán azzal, hogy a rendszer velejéig hazug voltával. A nyugati értelmiség ekkor kezdte megérteni, hogy milyen messze van a valóság az illúzióktól. Azoktól az illúzióktól, amelyeket a kommunizmussal kapcsolatban tápláltak, miközben jóhiszeműen rendeztek marxizmus-vitákat egyetemi szemináriumokon.”