Világok harca

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

„Az lesz a nemzedéki küldetésünk, hogy szembeforduljunk a liberális korszellemmel és a liberális internacionalizmussal” – összegezte a magyar jobboldal előtt álló grandiózus célt a Orbán Viktor miniszterelnök még Tusnádfürdőn, a válaszadásokat követően pedig – II. János Pál székfoglaló beszédének tételmondatát, pontosabban a Biblia tanítását idézve – hozzáfűzte:

Az összegzés helytálló, hiszen valóban liberális és illiberális erők küzdelme zajlik ma a nyugati civilizációban – melyet nevezhetünk a multikulturalizmus és nemzeti identitás, a föderalizmus és „szuverenizmus” vagy éppen a globalisták és lokalisták párharcának –, és a nemzeti-keresztény oldalnak bátorságra, „félelemismeretlenségre” van szüksége, ha meg akarja nyerni ezt a háborút. És igen, háborúról van szó, melyben például Brüsszel az általa kizárólagosnak tételezett modell konformizálása jegyében nem átall a legnemtelenebb eszközökhöz nyúlni és beavatkozni egy állam szuverenitásába, alkotmányos rendjébe – ahogy ezt ette pár hete a „STOP, Soros!” törvényjavaslat megtámadásával. Hogy pontosan hogyan illeszkedik a leköszönőfélben lévő Európai Bizottság akciója az Orbán Viktor által felvázolt világok harcába, arra hamarosan visszatérek – először talán nézzük a beszéd lényegi csomópontjait, melyek valóban jól megragadják, hogy mi is itt a gond.
 
Egy-egy beszédet persze szigorúan tilos önmagában, tájidegen kisemlősként értelmezni – a tusnádfürdői megnyilvánulások talán azért képeznek ez alól némileg kivételt, mert azok jellemzően szimbólumok. Szimbólumok abban az értelemben, hogy – legalábbis az elmúlt években mindenképp – ezekben csúcsosodik ki sűrítve, töményen az a nemzetstratégia, amiben a miniszterelnök gondolkodik, ami alapján politikát csinál. Tehát nem azért nyúlok a beszédhez, mert azt gondolnám, hogy 1, azaz egy darab beszéd alapján teljes egészében lefesthető egy politikai gondolkodás, hanem mert az elhangzottak valóban megragadják azokat a történelmi-filozófiai, egyéni-hétköznapi és (mondhatni) geopolitikai-geostratégiai szempontokat, melyek mentén valóban jól kijegecesednek a fentiekben leírt szembenállás mögött húzódó (és gyökeresen eltérő) testtartások.

Történelmi-filozófiai megközelítésben tagadhatatlan, hogy a liberális és szocialisztikus elgondolások teleologikusak, tehát úgy hiszik, hogy „a történelemnek van (egy) célja” és az emberiségnek e cél elérésének szolgálata a feladata. Ezzel szemben a konzervatív-keresztény felfogás elveti ezt a társadalmi mérnökösködéssel kacérkodó utópizmust és azt mondja, hogy nem a történelemnek van célja, hanem az (Isten által teremtett) „életnek van értelme”.

Ezekre rímel az a tusványosi megállapítás is, miszerint az utópisztikus világcél elérése érdekében a liberális korszellem „megkérdőjelezte a nembeli identitást, leértékelte a vallási identitást, fölöslegesnek minősítette a nemzeti kötődést”, mivel azokat pusztán társadalmi konstrukcióknak fogja fel: tehát mindentől, ami „valahová tartozóvá tesz minket, meg kell szabadulni”, csak ekkor lehetünk boldogok. Az illiberális felfogásban éppen ezen identitások normális megélése jelenti az élet értelmét, a megszabadulás vágyának leküzdése jelenti az igazi szabadságot.
 
Nemkülönben óriási szakadék tátong egyén és társadalom viszonyrendszerének detektálásában is. Valóban, a liberálisok a társadalmat – a „lazán szerveződő üzleti kapcsolatok mintájára” – „egyének egymással versenyző halmazaként fogják fel”. E paradigmában pedig a világnézeti semlegesség álságos doktrínájából kiindulva az „egyéni teljesítmény nem eshet erkölcsi megítélés alá”. Ezzel szemben az értékneutralitás hazugságát – hazugság, hiszen a semlegesség már önmagában is egy liberális érték, ami nekik kedvez – elvetők úgy gondolják, hogy a közösség javát is szolgáló egyéni teljesítmény egész egyszerűen „erkölcsileg magasabbrendű” a szimpla individualizmusnál. Ennek kimondását és rögzítését azért lehetetlen felülértékelni, mert ebből világosan következik az, hogy egy állam – például kultúra, család vagy a migráció kapcsán – „nem lehet közömbös”, tehát nem lehet világnézetileg semleges. Magyarán például az alkotmányos jogrend előírhat értéktételezést, és egy ilyen alkotmányos érték megelőzhet akár egyes egyéni jogokat is. Hoppá.
 
Liberális és illiberális világfelfogások tehát ezen, radikálisan eltérő társadalomszervezési és az egyént érintő megközelítések mentén ütköznek a legérzékelhetőbben, de valóban van még egy – mondjuk úgy – horizontális szempont, ami nem pusztán ütközéshez vagy szembenálláshoz, de már-már szellemi háborúhoz vezet. Ez pedig az, hogy a liberálisok saját értelmezésükre, mint egy „egyetemes modellre” tekintenek, mely kizárólagos: „a világban liberális demokráciáknak kell működniük, ezeknek egyfajta liberális internacionalizmust kell megépíteniük, ebből egy liberális birodalomnak kell kikerekednie”. „A demokrácia szükségszerűen liberális”: az a demokrácia, mely nem liberális, nem is demokrácia. A „nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd” című, eredetileg liberális mese tehát mára eléggé megváltozott. 

Ha ugyanis „egyetlen eszme alá kell rendelni, ezért egyetlen kormányzás alá kell rendelni a világ népeit”, akkor valóban, „ez az egyetemes akarat nem tűrhet el egyetlen, mégoly kicsi hajthatatlan népet sem”. Tehát a föderális-birodalmi gondolat nem tűrheti meg maga mellett az állami szuverén akaratot, hiszen „az emberiségnek felajánlott modell csak akkor érvényes és igaz, hogyha kivétel nélküliként igaz”. Az Unió ezért dolgozik már évtizedek óta hol látványos politikai, hol kevésbé látványos lopakodó jogalkotási eszközökkel azon, hogy a liberális demokrácia egyetemes – de legalábbis európai – tézisére hivatkozva lépésről-lépésre felszámolja tagállamai szuverenitását.

Az elmúlt időszakban jól ismert hivatkozási alapokkal igyekezték megsemmisíteni az egyes magyar intézkedéseket: hol azt állítván, hogy az adott szabályozási terület nem is tagállami kompetencia, hol azt, hogy bár pro forma annak minősül, az „uniós értékek” érvényesülése annyira fontos, hogy az felülírja a tagállami akaratot (ld. Sargentini-jelentés). Azonban az a jogi nonszensz, amit 2019. július 25-én hivatalosan is bejelentett a kifutóban lévő Európai Bizottság, minden határon túlmegy. Az alkotmányos szabályok közé emelt, az uniós értékekkel állítólagosan össze nem férő magyar migrációs szabályozás miatt a testület ugyanis magát Magyarország Alaptörvényét támadta meg az EU Bíróságán. Ha utóbbi elfogadja a Bizottság érvelését és „EU-ellenesnek” mondana ki egy alkotmányos szabályt, akkor a jövőben felesleges lesz tagállami szuverenitásról beszélni az Unión belül: hiszen ez alapján bármely alkotmányos rendelkezést felülírhatna Brüsszel és a „nemzeti sztorinak” végeszakad. 

Látható tehát, hogy

a liberális univerzalizmus megvalósításáért: tegnapelőtt hatáskörtúllépés, tegnap jogállamiság-sérelem és uniós pénzügyi érdekek sérelme miatt akartak büntetni, ma már a magyar állami szuverenitás egyik legfőbb instrumentumába, az Alaptörvénybe kötnek bele, és – ne legyen igazam – holnap már a nemzetközi környezetvédelmi szempontok lesznek a hivatkozási alapok. A liberális és illiberális modellek harca tehát egy új fázishoz érkezik, melyben jogi és politikai értelemben is vörös vonalat kell húznunk: eddig jőjj és ne tovább; ez itt ellene áll kevély habjaidnak! Valóban ez lehet nemzedéki küldetésünk.