Német csizma a lengyelek torkán

„A második világháború 1939. szeptember 1-jén kezdődött meg, amikor a náci Németország megtámadta Lengyelországot. Az egyes történészek szerint 1,5 millió katonából álló, ütőképes légiflottával, korszerű járművekkel és felszereléssel rendelkező német hadsereg könnyedén verte le a számban és felszerelésben egyaránt gyengébb lengyel erőket. Az elkeseredett lengyel ellenállás – és a német propaganda – szülte meg a mítoszt a német tankokra rontó lengyel lovasokról, mely történet azonban ebben a formában nem igaz. (Lengyel lovasegységek valóban rátámadtak német gyalogosegységekre, akiket német páncélautók mentettek fel, mérsékelt veszteséget okozva a lengyel erőknek.) Ezt követően a Szovjetunió, mely Németországgal augusztus 23-án megnemtámadási szerződést írt alá, kelet felől megszállta Lengyelországot szeptember 17-én. A két totalitárius diktatúra hadserege szeptember 19-én Breszt-Litovszknál találkozott; Varsó egy mindent elsöprő német bombázás után szeptember 27-én megadta magát: majd a lengyel katonai ellenállás összeomlott, és az utolsó, ellenállást tanúsító lengyel egységek október 6-án megadták magukat.

A Szovjetunió és Németország felosztotta Lengyelországot, melynek maradéka a Lengyel Főkormányzóság alá került, krakkói székhellyel. Lengyelország megszállása egyike volt a legszigorúbb német megszállásoknak: a főkormányzóság fennhatósága alatt az önrendelkezés minden formája tilos volt a lengyeleknek. Helen Fein történész összehasonlító munkájában Lengyelország sorsát egyértelműen a legyőzött ellenfelek között írta le, amelyeknek háború előtti önállóságát teljes egészében felszámolták a németek. Lucy S. Dawidowicz történész szerint csak a kisvárosi és falusi közösségeket irányították lengyel tisztviselők, a tényleges hatalom a német Kreishauptmann, a legfőbb kerületi tisztségviselők kezében volt. (...)

Lengyelország megszállásának magyar vonatkozása, hogy a magyar kormány a német területi ígéretek ellenére sem volt hajlandó részt vállalni a hadműveletben, sőt a megszállást követően lengyel menekültek tömegeit fogadtuk be. A lengyel emigráció olyan jól megtelepedett hazánkban, hogy amikor 1944. március 19-én Magyarországot megszállták a németek, a Gestapo kiépült lengyel ellenállási hálózattal – rádióállomással, irodákkal – találkozott Budapesten. Jellemző módon azonban a ’39-es német agressziónak akadtak hazai kiszolgálói is, akik a germán erő hódolatának oltárán a hagyományos lengyel–magyar barátságot is készek voltak feláldozni.”