Szoboráthelyezés

„A napokban egy beszélgetésben a vitapartnerem azt vetette fel, hogy egy olyan kurzus, amely önmaga politikai legitimációját részben az ’56-os forradalomból vezeti le, vajon áthelyeztetheti-e Nagy Imre szobrát a nemzet fővárosának egyik szimbolikus teréről a város egy másik pontjára (a Kossuth tér közeléből egy attól távolabbi helyre). A kérdés már részben a legutóbbi tusnádi szabadegyetemen is szóba került, mikor az emlékezetpolitikai vitában magam feszegettem, vajon miért is kavart olyan nagy hullámokat Nagy Imre szobrának áthelyezése, s hogy mindez városépítészeti probléma-e, vagy inkább identitás- és emlékezetpolitikai kérdés. Nyilván az utóbbi, mert az alkotás elszállításáról szóló polémia nem tájépítészeti és városrendezési jellegű volt, hanem annak mentén rajzolódtak ki a törésvonalak, hogy miként viszonyulunk Nagy Imre életútjához, munkásságához és politikai örökségéhez. Egykori kulák dédszülők leszármazottjaként könnyen csábítana az a megközelítés, hogy Nagy Imre munkásságából a padláslesöprésekért felelős moszkovita kommunista politikus parasztságot eláruló szerepét és kegyetlenségét emeljem ki, az elmúlt évtized politikusi munkája viszont megtanított arra, hogy a tetteinkért, a döntéseinkért, a kompromisszumainkért és a sokszor indokolatlan hallgatásainkért történő felelősségvállalás, illetve sorsfordító pillanatokban az áldozatokkal, sőt az önfeláldozással együtt járó helyes út választása talán a legnehezebb dolog.

Orbán Viktor miniszterelnök egy 2018 júniusában lezajlott parlamenti vitában fogalmazta meg, hogy amikor „egy miniszterelnök (...) abba a helyzetbe kerül, hogy választhatja a hazáját meg a halált, és a halált választja, hogy ki tudjon állni a hazája mellett, és csak a halálával tud kiállni a hazája mellett, és ezért nem megfutamodik, hanem vállalja, aminek jönnie kell, az egy olyan emberi magatartás, amit mindenfajta politikai nézettől függetlenül ennek az országnak, amely politikailag eléggé megosztott, érdemes elismernie és megbecsülnie”. Nagy Imre nézeteivel »az itt ülők nagy része föltehetően egyáltalán nem ért egyet, és a kommunista pártban betöltött szerepével sem ért egyet, de Nagy Imre az ’56-os forradalom leverése után azzal, hogy nem tagadta meg a forradalmat, hanem vállalta a magyar népet, azzal megváltotta a nemzet tiszteletre méltó vezetői közé a menetjegyét«.

Harminc évvel a kommunista diktatúra összeomlása után tehát nem is lehet kérdéses, hogy Nagy Imre szobrainak helyük van a köztereinken. Ugyanakkor a Nagy Imre-szobor elszállítása egy másik emlékezetpolitikai problémára is rámutat. Lehet-e, szükséges-e a 21. században egy olyan emlékművet rekonstruálni, ami állítólag mind esztétikai, mind tartalmi szempontból erősen megosztotta és az újbóli felállítása után is meg fogja osztani a közvéleményt? A Nagy Imre-szobor helyén állt Nemzeti Vértanúk emlékművét 1934. március 18-án avatták fel a Vértanúk terén. A kőpillér tetején egy kőkoporsó volt látható, előtte Hungária alakja állt, alatta a következő felirattal: »A nemzet vértanúinak 1918–1919«. A pillér hátoldalán a magyarságot jelképező izmos férfi vívott eredményes harcot egy a bolsevizmust szimbolizáló sárkányszerű szörnnyel.