Ötszáz bizony dalolva

„Ha jól érzékelem, Magyarország számára éppen véget érni készül a XXI. század, holott el sem kezdődött igazán: alig ment föl a függöny, mi lerántottuk, s meg is tapostuk. Volt, aki nagyobbat taposott rajta, volt, aki csak nézte, a legtöbbje meg elfordult. Ez a tragédiák legfontosabb eleme mindig: a félrenézés.

Úgy látszik, hogy a magyar föld csak a nagy halottakat szereti, ezért oly falánk. Saját magunkból adunk neki enni, és boldogok vagyunk, ha kér még. A magyar földet folyton hősi halottakkal kell táplálni, különben kimerül. Nézem és ámulva hallgatom nemzedékem tagjait, uramisten, hiszen ezek ugyanazok, mint a régi vérszomjas hülyék. És még büszkék is rá. Vihognak holtában Heller Ágnesen, de leköpni szerencsére nem tudják, mert nem érnek föl a sarkáig sem. Átkozott nemzedék, nem fog bemenni Kánaánba. És még büszke is rá. Pedig Kánaánra volt esély. Messziről már láttuk a földet. Vagy csak látni véltük? Nem voltunk eléggé óvatosak, nem küldtünk ki tizenkét kémet, és nem kérdeztük meg őket, hogy miféle veszedelem vár ott ránk. Pedig legalább tíz biztosan azt mondta volna, hogy vigyázzatok, a veszedelem nem ott van, hanem itt, belül, magatokban.

Hallgatom a temetésen a színésznőt, aki Arany János versét szavalja, ötszáz bizony dalolva ment, ötszáz walesi bárd. A tömegben, úgy ötven méterre, megpillantom ekkor Tamás Gáspár Miklóst, esernyő nélkül, fedetlen fővel áll a szemerkélő esőben, jó volna tudni, hogy mire gondol. S milyen furcsa az emberi agy, váratlanul eszembe jut Petri György, akire még sosem gondoltam úgy, mint egy walesi bárdra. Pedig ha valaki, akkor az ötszáz között ő is ott volt, és ő is dalolva ment: ne éljen Brezsnyev Eduárd. Illetve nem. Nem, nem ötszáz.

Magyar földön akkor nem volt annyi bárd. Ma sincsen annyi.”