Rohadt alma?

„Antall József pontosan az ellenkezője mindannak, amit Mező állít róla. Éppen hogy ő volt az, aki keresztülhúzta (ha csak időlegesen is, sajnos) a posztkommunista elit, a hálózatok, az akkor még színfalak mögött zajló MSZP-SZDSZ összefonódás számításait. Utóbbiak számára ugyanis épp az Antall színrelépését megelőző, zömmel nagyon rendes és tisztességes, de reálpolitikai érzék nélküli, hatalmi pozícióra teljességgel alkalmatlan emberekből álló MDF volt a tökéletes. Kiválóan, kényelmesen hátradőltek volna, ha a 90-es választásokon pusztán Csengeyvel, Krassóval, Bíró Zoltánnal, vagy épp Csoóri Sándorral, Csurka Istvánnal, stb. kellett volna összecsapniuk. A kor Mező Gáborai bizonyára lelkesen tapsoltak volna (sőt, tapsoltak is Csurkának, Csoórinak, stb.), viszont masszívan megnyerte volna az SZDSZ a választást, keresztbe lenyelték volna az MDF-et. Antall József személyében azonban olyan ellenfélre akadtak, aki torkukon akadt. A televízió különböző vitaműsoraiban folyamatosan, váltott lovakkal támadott az SZDSZ, felsorakoztatva az intellektuálisan valóban képzett, jó retorikai képességekkel is rendelkező, meggyőzően érvelő (egyébként gátlástalanul hazudó) politikusait, lehengerelve az egészen máshogy szocializálódott »népi értelmiséget«, s épp Antall volt az, aki képes volt egymaga szembeszállni velük. Aki nem csak szellemileg, de a (világ)politikai jártasság terén is képes volt felvenni a kesztyűt, akiben váratlan ellenfélre akadtak. Ha ő nincs, 90-ben az SZDSZ alakít kormányt, bedarálja a Fideszt (akiket kezdettől fogva saját ifjúsági szervezetének tekintett), s adja oda Magyarországot tálcán Soros Györgynek. Aki már akkor is aktívan beleszólt a politikába, s tekintette hazánkat saját személyes játszóterének.

Az már más kérdés, hogy hiába a politikai hatalom, az MDF kormány rendkívül szűk mozgástérrel rendelkezett itthon és külföldön egyaránt. Részben a világpolitikai realitások, részben a hazai posztkommunista állapotok, a formális politikai hatalmon kívüli összes többi, tényleges hatalmi pozíció hiánya (l. fentebb) miatt Antall keze végzetesen meg volt kötve. Számos reálpolitikai szükségszerűség (üres államkassza, az összeomlás elkerülése, az ország kormányozhatóságának biztosítása, stb.) miatt olyan lépésekre is kényszerült (privatizáció folytatása, paktum az SZDSZ-szel, Göncz Árpád köztársasági elnökké választása, stb.), amelyek utólag, több évtizednyi távlatból számos – akár jogos – bírálatra adnak lehetőséget, de akkor nem volt más alternatíva. (Kivéve persze a »tetszettek volna forradalmat csinálni«, de ezt akkor senki sem kívánta, ebben is utólag könnyű okosnak lenni.) Ne feledjük például, hogy az elszámoltatás, a felelősségre vonás teljes elmaradása nem hogy nem Antall hibája, hanem épp az ő ellenében (is) történt; a kommunizmus ideje alatt, a rendszer üzemeltetői által elkövetett bűnöket ha nem is megtorolni, de legalább megnevezni kívánó, az MDF vezette Parlament által elfogadott, Zétényi-Takács féle törvény hatályba lépését Göncz Árpád köztársasági elnök akadályozta meg, az Alkotmánybíróság akkori elnöke, Sólyom László hathatós segítségével.

Antall József tehát leginkább tragikus hős, aki ráadásul valóban tudta is, hogy bukásra van ítélve (»kamikaze-kormány vagyunk«), de teljesítette azt a transzcendens küldetést, amelyet egy messze nem ilyen széles körben ismert (ugyanis egy vasárnapi ebéd fölött mondta el) mondata foglal össze: »megakadályozni, hogy ezek a gengszterek (az SZDSZ) hatalomra kerüljenek«. Ami később ugyan sajnos megtörtént, de még mindig jóval kevesebb kárt tudott okozni, mint hogyha már rögtön 1990-ben a nyakunkra ülnek. Fontos tehát, hogy történészként, újságíróként, véleményformálóként, stb. ne veszítsük el a realitásérzékünket, évtizedek távlatából, utólagos bölcsességgel ne ítélkezzünk könnyelműen, s hogy személyes elégedetlenségtől, sértettségtől elvakultan ne mondjunk szamárságokat, ezzel tönkre téve egyébként jó és épületes gondolatokat, írásokat.”