Beveti-e Kína a valutafegyvert?

„Tavaly tavasszal »kardcsörtetésről« írtam ezeken a hasábokon a Kína ellen életbe léptetett, korlátozott amerikai importvámok kapcsán. Mivel Peking nem adta be a derekát Donald Trump amerikai elnök vámzsarolásának, Washington széles fronton történő támadásba ment át. Ez év szeptember elsejétől gyakorlatilag a teljes kínai importot 10-25 százalékos pótvámok fogják sújtani. Peking az első naptól fogva jelezte, hogy a »szemet szemért, fogat fogért« elve alapján arányos válaszokat fog adni a »vámterrorra«. A vámpolitika síkján azonban ez egyre kilátástalanabbá vált, mivel a kétoldalú kereskedelemben Kína négyszer kevesebb árut importál, mint Amerika, a vámretorzióhoz Pekingnek gyorsan elfogytak a lapjai. 

Ezzel a háttérrel és azután, hogy nemrég az amerikai kormány hivatalosan is »valutamanipulátorként« bélyegezte meg Kínát, széles körben lábra kaptak olyan vélemények, hogy vámpolitikai lehetőségeinek lenullázódásával Peking bedobja a külgazdaság nukleáris fegyverét: a nemzeti valuta, a jüan drasztikus leértékelését. Ezt nem tartom reális forgatókönyvnek, több oknál fogva sem. Az exportáló ország számára a valutaleértékelés természetes válasz lehet az importvámok árukivitelt fékező hatásainak ellensúlyozására. Kizárt azonban, hogy Trump 25 százalékos vámjaira Peking hasonló mértékű leértékeléssel reagáljon. Miért?

A legutóbbi években kialakult jüan-dollár árfolyamot az IMF és a Világbank nem tartja kirívóan egyensúlytalannak a kínai külgazdaság mai helyzetében (például a korábban eget verő fizetési mérlegtöbblet nagyot zuhant a GDP százalékában kifejezve). A pekingi vezetés általában gondosan kerüli a hirtelen, destabilizáló hatású gazdaságpolitikai húzásokat. A valutapolitikában is fokozatosságra és kiszámíthatóságra törekszik. A jüan 2015 utáni, szűk sávban »irányított lebegtetése« is inkább az irányításról, mintsem a szabad árfolyammozgásról szólt. Peking nemcsak az inflációs hatások miatt nem híve a vaskos leértékelésnek. Korábbi kedvezőtlen tapasztalatok alapján különösen fél attól, hogy a leértékelési várakozások masszív tőkekimenekítéssel járnak, és elriasztják a külföldi beruházókat, jóllehet a gazdaság lassulóban van, a belső megtakarítások pedig fékezett habzásúvá váltak a lakosság fokozódó elöregedésének betudhatóan. Egy masszív leértékelődés következtében nemzeti valutában meglódulna az állami vállalatok méretes, dolláralapú eladósodottsága. Ha Pekingnek nincs valamire szüksége, az a vállalati szféra adósságlufijának további növekedése.”