Fortyogó vulkán tetején

„Hiába figyelmeztetett Ulf Poschardt, a Die Welt főszerkesztője, hogy ez a beállítás alapvetően téves, az Unió vezető gárdája továbbra is ragaszkodik álláspontjához. Sőt, az angolokon igyekezett egyfajta bosszút is állni, hogy a hasonló törekvésektől az – uniós vezetés kormányzati stílusát fenntartásokkal fogadó vagy egyenesen elutasító – államokat végképp visszarettentse. Ez az angolok eltökéltségét természetesen csak tovább növelte. Ulf Poschardtnak kétségtelenül igaza van abban, hogy a német és török felmenőket is maga mögött tudó, New Yorkban született Johnson inkább világpolgár, semmint valamiféle szűkagyú nacionalista. Nagy játékos, aki véleményekkel és attitűdökkel zsonglőrködik.

A multikulturális, felsőosztálybeli család sziporkázóan intelligens sarját soha nem érdekelte – sem hazájában, sem Európában – a féligazságokat szajkózó juste milieu, azaz az uralkodó centrista középszer. A Brexit-agitátori szerep is csupán intelligenciáját kibontakoztató lehetőség volt arra, hogy hazájának és nem utolsó sorban önnön ambícióinak szolgáljon. Egyfajta – az Angela Merkelével ellentétes – wir schaffen es (azaz »ezt végigcsináljuk«) jegyében. A maga kokett és önironikus módján a legpatetikusabb pillanataiban sem adta fel azt a filozofikus meggyőződést, hogy az ember a dolgokat a megszokottól eltérő nézőpontokból is szemlélheti. Johnson nemhogy nem reakciós, de éppenséggel posztmodern politikus, aki úgy véli: a valóság az, amivé a világot mi magunk alakítjuk. »Aki azt hiszi, hogy Jonhnson a tényeken fog zátonyra futni, naiv ember – állítja az Internationale Politik und Gesellschaft című szaklap hasábjain Christos Katsioulis is –; Európának forró őszre kell felkészülnie.«

Mások is elismerik, hogy Johnson költői optimizmusa magával ragadó. A közelgő brexit-nyomorúság dacára is. Szelleme egyszerre táplálkozik a pop-kultúrából és az európai magaskultúrából. Gáláns nőtisztelő, aki mellesleg sikamlós regényeket is ír. Szenvedélyes biciklista. Polgármestersége alatt a varázslatos világ(fő)várost, Londont kerékpárutakkal építette körül. És létrehozott egy páratlan globalizált- és avantgárd kapcsolati hálót is, mely a gazdagok és az okosak, a szorgalmasok és az elegánsak, a konzervatívok és az egyenlőséghívők számára egyaránt vonzónak bizonyult. A város az ő vezetése alatt tarkábbá, önérzetesebbé, öntudatosabbá vált. Most mindezt – véli Ulf Poschardt is – megpróbálja az Egyesült Királysággal is végigcsinálni. Nem lesz könnyű. Tényleg igazi zsonglőrnek kell lennie, hogy sikerülhessen.

De sokan vélik úgy, hogy – továbbra is iróniával szólva – mégis sikerülni fog, mert az alapvető célkitűzés, mely a közvélemény által egyszerűen csak Borisként emlegetett Johnsont mindvégig vezette, a miniszterelnökség volt. Miniszterelnök akart lenni, pusztán azért, mert úgy vélte: ez a szerep illik leginkább a személyiségéhez. Hogy ez milyen politikai áldozatokkal járhat, mindig is hidegen hagyta. (Főként ellenségei szerint.) A Guardian hasábjain írt brexitet támogató  és elutasító vezércikket is. Szélkakas-személyisége azonban nem hátrányt vagy éppen önmagának állított csapdát jelentett, sokkal inkább valamiféle előnyt.”