Petőfi a francia forradalom története mellett olvasta Dickenst, akinek írásai a londoni nyomornegyedekről és szegényházakról szintén befolyásolták (egyébként a közép- és kelet-európai értelmiség olvasmányai alapján már akkor rettegett a kapitalizmustól, amikor még meg se ismerte). Az apostol című elbeszélő költeményében dickensi vonásokkal rajzolja meg a szegények, csavargók jellemét, és ezzel a romantika és népiesség alakjának tartott Petőfi eljut a realizmushoz. Olvasmányai közé tartozott Cabet és Rousseau, akinek népfelség-elmélete nélkül érthetetlen Petőfi politikai vonzalma (nem véletlen talán, hogy Rousseau az egyetlen, akinek a neve említésre kerül Az apostolban).
Petőfi sikertelen maradt a közéletben, hiszen nem is volt politikus.
Sikertelen szabadszállási képviselőjelölésének történetét annyiszor elmesélték már, hogy fölösleges is ezt elismételni, ő maga is megírta. De Petőfi mégis programot adott: a nép beemelését az irodalomba.
Ahogyan kifejezte: „ha a nép uralkodik az irodalomban, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék”. Ez a mondat és hitvallás tanúsítja, hogy a költő mégsem volt politikailag olyan naiv, mint vélték. A János vitéz volt az első olyan mű, amelynek cselekvő, aktív hőse egy parasztlegény volt, aki ugyanakkor nem volt csirkefogó (mint Fazekas Mihály hőse, Lúdas Matyi). Először emelkedett be a paraszt a magyar irodalomba, ráadásul mindjárt összekötve a legmagyarabb fegyvernemmel, a huszársággal. Csak akkor tudjuk ezt értékelni, ha összevetjük az előzményekkel.
Az ókorban és a középkor nagy részében az elit még megvetette a földművest: tudatlannak, bárgyúnak, kulturálatlannak, majdnem fél-állatnak tekintve. Valamikor a középkor végén, a reneszánsz idején kezd megváltozni az elit parasztképe: elkezdődik egy hosszú emancipációs folyamat. Dicsérik a paraszt természethez közelebbi életét, józan eszét, gyakorlatiasságát, jámborságát, vallásosságát. Ez persze ugyanolyan sematizmus volt, mint a korábbi negatív ábrázolás, de már jóindulatú.
Ahogyan Szerb Antal írta, a 17. századi spanyol drámák parasztja már sokszor önérzetes: nem hagyja magát, büszke önmagára és javaira, szembeszáll a hivatalnokokkal. Ezt még afféle spanyol úrhatnámságként mosolyogták meg. Franciaországban is megjelenik az önérzetes paraszt, igaz, inkább a népkönyvekben, nem a színpadon (csak mellékesen: ezeknek a spanyol és francia színpadi meg népkönyves műparasztoknak a valódi modelljei verik szét Napóleon világhódító seregét, és csinálják Vendée-t). Ám
a romantika megteremtette a népi élet fölfedezésének igényét,