Petőfi: vátesz, forradalmár vagy népét szolgáló irodalmár?

2019. július 31. 10:38

A most 170 éve elhunyt Petőfi Sándor irodalmárként jobban szolgálta a népet, mint önjelölt forradalmárként vagy váteszként. A népiességgel, a népköltészet hangjának és motívumainak irodalomba emelésével programot adott kortársainak, egyúttal szinkronba hozva a magyar irodalmat a nyugat-európaival.

2019. július 31. 10:38
Paár Ádám
Mandiner

Százhetven éve, 1849. július 31-én elesett a segesvári csatatéren egy fiatal őrnagy, a kor egyik vitathatatlanul legnagyobb hatású költője: Petőfi Sándor. Minden közép- és kelet-európai nemzet rendelkezett egy-egy költőóriással, akinek életművében a nemzeti felszabadítás és a romantika programja kifejezést nyert. Ilyen az ukránoknak Tarasz Sevcsenko, a lengyeleknek Adam Mickiewicz, a bolgároknak Hriszto Botev – és nekünk Petőfi.

A költő annyiszor képzelte verseiben halálát a csatatéren, a forradalom zászlaja alatt, hogy

bármilyen bizarrul hangzik is, élete logikusan ért véget.

Őt megkímélte a sors, hogy megérje a Haynau-féle terrorisztikus önkényuralmat és a Bach-korszakot. Másrészt nem volt még egy költő vagy író az 1848-as forradalmak Európájában, aki ilyen mértékben összekötötte volna személyét a forradalommal, aki ennyire azonosult volna a „föltámadott tenger”, a nép felszabadításával. Talán csak Victor Hugo volt hasonló, de hát Hugo mindig minden mellé odaállt, ami a gyengék és elesettek védelméről szólt. Petőfi egyik példaképe, a szociálisan érzékeny Heinrich Heine igenelte a forradalmat politikailag, de a kultúrát féltette tőle. Charles Dickens helyeselte az európai forradalmakat, de saját hazájában, Angliában nem.

A franciáknál sem volt más a helyzet. Minden író és költő, talán Hugót leszámítva, aki mindig mindenkinél bátrabb volt, rettegett egy új 1793-tól, egy új hegypárti diktatúrától. A polgárság, amelynek az írók is tagjai voltak, igyekezett jól körülbástyázni a köztársaságot és a társadalmi rendet a hegypárti veszedelemmel szemben. Holott a népnek, amely az elmúlt hatvan évben belefáradt az államformák körforgásába, esze ágában sem volt új Robespierre-t és Saint-Just-öt emelnie maga fölé.

Petőfi és a romantikus nemzedék bálványa, a liberális költő és történetíró, Alphonse de Lamartine, aki tagja volt az államfői tanácsnak, elutasította a radikális, demokrata és szocialista nézeteket, és kifejezetten békülékeny, defenzív külpolitikát hirdetett. Lamartine, a februári forradalom hőse aztán csúfosan megbukott a decemberi választásokon, ami

jól mutatta, mennyire is kívánta a polgárság az új forradalmat.

Balzac egyenesen királypárti és konzervatív volt és maradt. Idősebb Alexandre Dumas, amikor megkérdezték tőle, mit gondol a kommunizmusról, azt felelte: „lopás”. Petőfi, aki olvasta az utópisztikus szocialista, sokak által „keresztény kommunistának” tekintett Étienne Cabet Utazás Ikáriába című könyvét (amely Táncsics Mihálynak is kedvenc műve volt), ilyet biztos nem mondott volna. A XIX. század költői című verse, amely teljes egészében egy demokrata és szocialista alapvetés, e sorokkal jócskán túlment nemhogy Széchenyin, de Kossuthon és Eötvösön is:

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”

Még Petőfi barátja, a hozzá hasonlóan a forradalomért életét áldozó Vasvári Pál is azon aggódott az 1848-as választójogi viták során, „nehogy a proletariátusok elözönöljenek”. Persze, Vasvári előtt a bécsi munkásnegyedek március 13-a esti zavargásának képei kavarogtak (amelyet jól ismerünk A kőszívű ember fiai bécsi jelenetsorából). Vörösmarty Mihály és Arany János egyre óvatosabbak lettek, nem tették magukévá az ifjabb pályatárs lángoló fanatizmusát. Kemény Zsigmond és Eötvös József centralista liberálisból konzervatív irányba mozdultak el.

Egyszóval,

Petőfit és Hugót leszámítva a korabeli európai és magyar irodalom nagyságai mind aggódva figyelték az eseményeket,

és utólag lehet mondani, hogy az aggodalom igazolta őket.

Mi persze, a hálátlan és fölényeskedő utókor emberei ezt tudjuk, és talán megmosolyogjuk Petőfi naiv republikanizmusát, a korban anakronisztikusnak ható demokrácia-felfogását és Rousseau- meg Heine-vonzalmát. Csakhogy ő megélte azt a kort, mi pedig nem. És ha a költő teljes életet élt, és életét is kész volt föláldozni eszméiért (amelyeknek megvalósulására egyébként semmi remény nem volt, még a szabadságharc győzelme esetén sem), akkor méltó a tiszteletre. Petőfi naiv volt, politikailag dilettáns, és lázadó. De jobban szeretnénk őt, ha realista lett volna, politikailag zseni, ámde rossz költő? Vagy békülékeny, elvtelen és megalkuvó? Magam részéről inkább az igazi, lázadó Petőfire voksolok.

A politizáló Petőfi magányos maradt a kor Magyarországán és Európájában, miközben Magyarországon és Európában is a legnagyobb költők közé tartozott. Lelkesen azonosult a francia forradalommal akkor, amikor Franciaországban a forradalom már elvesztette vonzerejét, és 1848-ban a polgárság, az egykori „harmadik rend” konzervatív választójoggal bástyázta körül a fönnálló társadalmi rendet és tulajdonviszonyokat. Republikánusnak vallotta magát egy olyan országban, amelyben, ellentétben Svájccal vagy Hollandiával, nem voltak republikánus hagyományok. Azonosult a néppel, feltétlenül és rajongva, de ugyanez a nép nem volt kész befogadni republikánus elveit. Hitt a világszabadságban, de nem vett tudomást arról, hogy a nemzeti forradalmi mozgalmak (magyar és erdélyi román, magyar és szerb, osztrák és olasz, porosz és dán stb. kontextusban) egymás rovására mennek.

Petőfi demokrata volt, a demokrácia magyar hagyományai és intézményei nélkül,

és érdeklődött a szocialista nézetek iránt, e vonzalmával pedig – Táncsicsot nem számítva – egyedül maradt.

Kedvenc olvasmányai közé tartozott Lamartine A girondiak története című műve, mégis inkább a jakobinusokkal rokonszenvezett. Tegyük hozzá gyorsan, mielőtt félreértenénk: a jakobinusokban a „nép barátait” tisztelte, nem a terror híveit. Mint kifejtette, „nem széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublika alapja”. A „megvesztegethetetlen” jelző azonban senkit nem tévesztett meg: ez célzatos utalás volt Robespierre-re, akinek köztudomásúlag szintén ez volt a jelzője. Petőfi alkatilag inkább volt vagy lett volna girondista, hiszen alapvetően félénk természetével még a látomásos forradalmi versek vérözöne is ellentétben állt. (Amúgy pedig, a „jakobinus” ez időben már szitokszó-számba ment Itáliában és Ausztriában, nem azt jelentette, amit eredetileg értettek rajta Franciaországban. Olyasféle értelemben használták már, mint a „demagógot” vagy napjainkban a „populistát”.)

Petőfi a francia forradalom története mellett olvasta Dickenst, akinek írásai a londoni nyomornegyedekről és szegényházakról szintén befolyásolták (egyébként a közép- és kelet-európai értelmiség olvasmányai alapján már akkor rettegett a kapitalizmustól, amikor még meg se ismerte). Az apostol című elbeszélő költeményében dickensi vonásokkal rajzolja meg a szegények, csavargók jellemét, és ezzel a romantika és népiesség alakjának tartott Petőfi eljut a realizmushoz. Olvasmányai közé tartozott Cabet és Rousseau, akinek népfelség-elmélete nélkül érthetetlen Petőfi politikai vonzalma (nem véletlen talán, hogy Rousseau az egyetlen, akinek a neve említésre kerül Az apostolban).

Petőfi sikertelen maradt a közéletben, hiszen nem is volt politikus.

Sikertelen szabadszállási képviselőjelölésének történetét annyiszor elmesélték már, hogy fölösleges is ezt elismételni, ő maga is megírta. De Petőfi mégis programot adott: a nép beemelését az irodalomba.

Ahogyan kifejezte: „ha a nép uralkodik az irodalomban, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék”. Ez a mondat és hitvallás tanúsítja, hogy a költő mégsem volt politikailag olyan naiv, mint vélték. A János vitéz volt az első olyan mű, amelynek cselekvő, aktív hőse egy parasztlegény volt, aki ugyanakkor nem volt csirkefogó (mint Fazekas Mihály hőse, Lúdas Matyi). Először emelkedett be a paraszt a magyar irodalomba, ráadásul mindjárt összekötve a legmagyarabb fegyvernemmel, a huszársággal. Csak akkor tudjuk ezt értékelni, ha összevetjük az előzményekkel.

Az ókorban és a középkor nagy részében az elit még megvetette a földművest: tudatlannak, bárgyúnak, kulturálatlannak, majdnem fél-állatnak tekintve. Valamikor a középkor végén, a reneszánsz idején kezd megváltozni az elit parasztképe: elkezdődik egy hosszú emancipációs folyamat. Dicsérik a paraszt természethez közelebbi életét, józan eszét, gyakorlatiasságát, jámborságát, vallásosságát. Ez persze ugyanolyan sematizmus volt, mint a korábbi negatív ábrázolás, de már jóindulatú.

Ahogyan Szerb Antal írta, a 17. századi spanyol drámák parasztja már sokszor önérzetes: nem hagyja magát, büszke önmagára és javaira, szembeszáll a hivatalnokokkal. Ezt még afféle spanyol úrhatnámságként mosolyogták meg. Franciaországban is megjelenik az önérzetes paraszt, igaz, inkább a népkönyvekben, nem a színpadon (csak mellékesen: ezeknek a spanyol és francia színpadi meg népkönyves műparasztoknak a valódi modelljei verik szét Napóleon világhódító seregét, és csinálják Vendée-t). Ám

a romantika megteremtette a népi élet fölfedezésének igényét,

és a népi kultúra megóvását a feledéstől: a népballadák, népmesék divatosak lesznek a szalonokban is. A paraszti törvényen kívüliek (Rob Roy, Rinaldo Rinaldini, Lúdas Matyi) mellett megjelent a reneszánsz és a romantika hűséges paraszti kísérője a hős mellett: a kisnemesi Don Quijote és D’Artagnan mellett ott lovagol Sancho Panza és Planchet. Végül, a folyamat természetesen kanyarodott a realizmusba. De a realizmushoz a romantikán és népiességen keresztül vezetett az út, és az irodalmárok a valóság feltárásához az eszményítésen keresztül juthattak el. Magyarországon pedig Petőfi János vitéze lesz – Fazekas Mihály alakja mellett – az egyik első népi származású hős.

Petőfi irodalmárként jobban szolgálta a népet, mint önjelölt forradalmárként vagy váteszként. A népiességgel, a népköltészet hangjának és motívumainak irodalomba emelésével programot adott kortársainak, egyúttal szinkronba hozva a magyar irodalmat a nyugat-európaival. Petőfi előtt is írtak népies helyzetdalokat, de a költő minden elődjénél nagyobb sikert ért el e téren. Nála a népi forma nem nyomta el a személyiséget. Másrészt tudatosan összekötötte a népiességet egy politikai programmal, a nép felemelésével. A 19. század végi Petőfi-epigonok költészetében a népiesség negédes Alföld- és puszta-romantikába fulladt. A programadó költő következetes demokratizmusából és egyenjogúsító szándékából nem sok maradt.

Petőfi öröksége a nép felemelésének programja.

Nem véletlen, hogy a népi írók, a baloldal, de olykor a konzervatívok is Petőfihez nyúltak vissza, persze különböző korszakaikban. Móricz Zsigmond túlzó módon, de kifejezte véleményét: „A magyar revolúciót, a magyar dicsőséges forradalmat két név hajtotta végre – mondja – Petőfi Sándor meg Rózsa Sándor”. Ami ugyan túlzás és igaztalan 1848 hőseivel szemben, de művészileg jól kifejezi Petőfi magányosságát a magyar közéletben. Hatása megkerülhetetlen a magyar kultúrában és – amennyiben a népiesség szociális programját keressük – a közéletben.

Összesen 186 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
scion
2019. augusztus 01. 08:50
lázadó
boxer malac
2019. augusztus 01. 00:22
Ezt nem lehet kinyomtatni Ehh Nincsen rajta engedélyezés Gloria https://www.youtube.com/watch?v=xis84YBN5F0
boxer malac
2019. augusztus 01. 00:11
Mindig meg kellett tanulni március 15-e előtt az iskolában ,hogy "Mit kíván a magyar nemzet? blablabla oszt ennyi...
boxer malac
2019. augusztus 01. 00:03
Leginkább egy ilyen "brand" ,"termék" ,mint a Váncza,vagy a Tungsram,stb.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!