„Ráadásul miközben előzgetjük egymást itt a térségben, a tömb masszívan és tartósan az elöl járók mögött nyeli a kilométereket, miközben ezekhez az átlagos teljesítményekhez is zseniális részhajrákra, kemény megoldások sokaságára van szükség. De nagy egészében vajon mitől lenne minden másképp? Meglehet, úgy általában a történelmünk során sem előztünk meg nagyon senkit, és minket sem más, aki tendenciózusan mögöttünk volt. Olyan ez, mint a jéghoki, túl bonyolult játék ahhoz, hogy új ország törjön be a legjobbak közé, de ahhoz is, hogy onnan kiessen valaki.
Ezen belül nem Bécset kéne most utolérni, menekül szegény előlünk emberesen, hanem Pozsonyt. Közelebb is van. Nem hokiban, mert ott egy másik földrészen. Ha mindenáron versenyezni akarunk, tegyük, mert nem is tehetünk mást, de nagyobb pénzeinkkel ne magunkra fogadjunk. A szakirodalom először is a fejlődő, meglóduló országok szükségszerű megtorpanási fázisára hívja fel a figyelmet, ami Brazíliára például éppen úgy érvényes, mint a volt szocialista tömbre.
Ez még előttünk áll. Csak valami eredeti, akár szervezési ötlettel lehet innen elmozdulni. Komoly érvrendszerek szólnak amellett is, hogy a tempót diktáló európai mag és az újak tartósan külön úton maradnak, hiszen utóbbiak a fejlettebb régió tőkebefektetéseit használják, ami eleve kijelöli a szerepeket. Esély az innovációs készségekben, a kitörési energiákban van. A volt szocialista országok gyors ütemben kezdtek is fölzárkózni a felsőfokú iskolázottságban, de a helyzet sajnos változik.”