Srebrenica és a 10 százalékos holland felelősség

„Bejárta a világsajtót a hír, miszerint »Hollandia 10 százalékos felelősséget visel a srebrenicai mészárlásért«. Számomra egy kicsit bosszantó, hogy »Hollandia«, mint egész viselne bármekkora felelősséget. Vajon meddig lehet viselni a felelősséget és az milyen körökig terjed? Ez a kérdés a Holocaust óta kísérti a Nyugatot. A felelősség 70 év távlatából is egyre nagyobb köröket vet. Nemrég felmerült az Egyesült Államok részleges felelőssége is: miért nem mentettek meg 25 ezer gyereket. Jelen sorok írója saját fülével volt tanúja annak, hogy 2012-ben egy kanadai történész hasonló alapon Kanada felelősségét vetette fel (amit egyébként a 70-es évek vége óta feszeget az illető). Van olyan magyar történész – a hírhedt Ungváry Krisztián –, aki szerint a második világháború idején »tízezres nagyságrendben voltak a magyar honvédségben olyanok, akik legalábbis láttak ilyet [t.i., hogy a kivégzés helyszínére visznek zsidókat].« »Ne finomkodjunk: ez a holokausztban való részvételt jelenti, mert az részletkérdés, hogy magát a ravaszt ki húzza meg a végén.«

Szerintem viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ki húzza meg a ravaszt. És Srebrenica esetében »Hollandia« sem felelős úgy általában, legalábbis, ami a jogi helyzetet illeti, viszont az akkori holland kormány és katonai vezetés adott tagjai azok, hiszen a Dutchbat kéksisakos zászlóalj részben az ő irányításuk alatt állt.

A fenti posztmodern elmebaj és bűntudati kultúra okozta jelen esetben a 10 százalékos felelősség formuláját is. Végül is mit jelent a 10%? A 8000 áldozatból 800 fő? Vagy testsúly szerint 8000 bal lábat? Esetleg anyagi okai vannak a 10%-nak, ha beindulnak a kártérítési perek? A 10%-os felelősség a jurisztokrácia, a jogászkodás és a jogászok uralmának világos jele. Miért pont 10, és nem 9,5 vagy 11,2? Ez hogy jött ki? Ha lehetek egy kicsit maliciózus, inkább úgy fogalmaznék: én 10 százalékban megértem azokat a hollandokat. Mert végül is ki akarna idegen emberekért meghalni? Persze felmerül a kérdés, hogy »minek mentek oda«, különösen akkor, ha összehasonlítjuk a gyávaságukat és a teljesítményüket az 1961-ben Kongóban hősiesen küzdő ír ENSZ-századéval. Jelen esetben nyilván azért voltak ott a Dutchbat holland katonái, mert a holland véleményformáló, liberális értelmiség számára az nem volt opció, hogy kimaradnak a szeretetszolgálatnak képzelt buliból. Ez a véleményformáló értelmiség Hollandiát jótét lélekként, állami szintű jószolgálatként képzeli el a mai napig, amely majd segít a rakoncátlan, bárdolatlan közép-európai, meg balkáni hülyéknek megtanítani a demokráciát. De lehetőleg úgy, hogy ne kerüljön sokba.

És ezzel máris megnyitottuk a lehetséges felelősök sorát. Százalékokat nem is próbálok kiosztani, mert a végén a szerbeknek alig maradna valami.”