A legvidámabb barakkból a legnehezebb kilépni

„A hideg kilel, amikor jómódú embereket vendéglői asztal mellett arról hallok beszélgetni, hogy »bezzeg Kádár alatt mennyivel könnyebb volt. Mert egy forintért lehetett három percig telefonálni, és egy ötven volt egy buszjegy.« Igen, így volt, de telefonra huszonöt évet kellett várni, a fizetés meg három-ötezer forint volt a nyolcvanas években. Ilyen szelektív az emlékezet.

Egyszer egy ismerősöm azt mondta nekem, azért volt jó a szociban, mert az apja sofőrként annyit lophatott, amennyit akart. Ja, hogy a közösből? Kit érdekel! Csak az számít, ami az enyém.

Miért ez az amnézia? A válasz megint egyszerű: az életösztön, ami Magyarországon 1956 után az emberek többségének elsődleges motivációja lett. Nálunk az »annál jobb itt, minél rosszabb« elvnek pont a fordítottja valósult meg: annál rosszabb lett, minél jobb volt. A legvidámabb barakk az a hely, ahonnan a legnehezebb kilépni, amit a legnehezebb elfelejteni.

A boldog rabság színhelye, ahol nem volt valódi felelősség, ahol nem kellett rátermettnek, hozzáértőnek lenni ahhoz, hogy valaki, valami legyen belőled. Ahol nem volt személyi jövedelemadó – ezt egyébként a mai fiatalok szinte el sem hiszik. Ahol nem kellett szidni magad a választások után, mert rosszul ikszeltél, hiszen nem volt kit, mit választani a Hazafias Népfront jelöltjén kívül. Viszont szavazni kötelező volt. Mert ha nem szavaztál, akkor rendőrrel vitték ki hozzád az urnát. Szesztilalom, csend, rend, nyugalom. Utána lehet megint vigadozni.”