„Más lett a világ...” – Kádár után VIII.

A Mandiner szerzőinek cikksorozata Kádár János halálának 30. évfordulóján

***

„Más lett a világ...Sok minden, mi valaha létezett – eltűnt. Mert most már senki nem él, aki emlékezhetne rá.”

Így kezdődik A Gyűrűk Ura-filmtrilógia első filmje.

Az a kérdés: hogyan emlékezünk?

A Kádár-korszak él és mozog, köztünk járnak azok az emberek, akik abban a világban szocializálódtak, magukon hordozzák annak jegyeit, szokásait, gondolkodását. Rajtuk keresztül pedig bennünk is kialakul egy kép a korszakról, még ha nem is éltük át.

Nagymamám nem szokta mondogatni, hogy „bezzeg Kádár idejében háromhatvan volt a kenyér és mindenkinek volt munkája”, sőt, tisztában van a múltbéli rendszer visszásságaival, számomra mégis ő, a nagymamám a Kádár-korszak. Sokkal inkább, mint a szüleim, akiknek fiatalon ez volt a nagy „hazugság”, amelyről sejtették, hogy nem tart örökké.

Ez természetes: nagymamám végigélte a Kádár-korszakot a kezdetektől az utolsó napokig, sokkal nagyobb nyomot hagyott benne, mint a szüleim generációjában.

Elég drámaian hangzik, hogy nyomot hagyott benne, pedig egészen egyszerű és nem is feltétlenül negatív dolgokra gondolok itt. A mozdulatra, ahogyan a kezembe nyom minimum egy kétezrest bármilyen apró segítség után: „Fagyira!” – mondja. Amikor az ismerőst vagy a melósokat behívja a konyhába egy pálinkára, olcsó sörre, miután lenyírták a füvet vagy segítettek pakolni valamit az udvaron.

Emlékszem legutóbb, hogy felbosszantottam magam, amikor egy nagy szatyor gyümölcsöt kellett átadnom a fogásznak, aki őt is kezelte, mert legutóbb ingyen megigazította a műfogsorát. Először nem is akartam megtenni, mert „milyen kínos meg fura ez az egész, már nem szokás ilyet csinálni”. Aztán csak odaadtam.

Az egész háza egy múzeumi tárlatra emlékeztet. Erre akkor jöttem rá, amikor a Szentendrei Skanzenben jártunk, ahol az egyik házban egy szocreál stílusú szobát is berendeztek.

sőt ott be is léphetek ebbe a világba. A csillártól kezdve a fakó színű játékokon át a régi rádióig, tévéig minden megtalálható nála, amelyek a korszak emblematikus tárgyai voltak. Természetesen minden tisztaságban és szépen megőrizve, hiszen: „Tiszta udvar, rendes ház”.

Ha egy írásom megjelenik, azt néha kinyomtatjuk és elolvassa. Az online újság fogalma önmagában is furcsa számára. Ez már jó ideje nem az ő világa.

Ha kimegy a piacra hurkát meg kolbászt venni, akkor tudja, hogy melyik alumínium bódéból áruló kereskedővel milyen viszonyban vannak a rokonok, kitől érdemes, vagy szabad vásárolni. Ha látja a városi újság gyászközleményeiben, hogy meghalt valaki, arról feltehetően tudja, hogy ki volt. Az ő valóságát, amelyben komfortosan érzi magát, inkább az ehhez hasonló, múlthoz kötődő események jellemzik.

A remény rabjai című filmben Brooks, aki az élete nagy részét a börtönben töltötte, „végre” szabadul. Öreg emberként viszont

mert a börtönben megvolt mindene: barátai, tekintélye, fontos ember volt a rácsok mögött, az volt az otthona. Amikor szabadlábra kerül, nem tud alkalmazkodni az új valósághoz és felakasztja magát. Egy feliratot hagy maga után a falba vésve: „Itt járt Brooks”.

A Kádár-korszak maradványai is itt vannak körülöttünk, de egyre kevésbé van helyük ebben a megváltozott világban. Hogy mihez kezdünk mi a mindenütt jelenlévő relikviáival, nos, az rajtunk, kései örökösökön fog állni. Erről fog szólni az életünk. „Itt járt Kádár János.”