„A második címzett pedig nem más, mint Kim Dzsongun párton belüli belső ellenzéke, amelynek tagjaiban esetlegesen felmerülhetett a gondolat, hogy Kim pozícióit – a diplomáciai fiaskót felhasználva – gyengíteni lehet. Sőt, akár azt is gondolhatták egyesek, hogy a Kim család egyeduralmi státuszát pontosan most, egy ilyen fiaskót követően lehet megtörni és egy új vezetői kört hatalomhoz juttatni.
Azt természetesen nem lehet tudni, hogy egy új észak-koreai, kommunista vezetői gárda mennyivel volna szalonképesebb, mint a mostani vezető és közvetlen, a kis belső rásegítéstől is fogyatkozó köre. Semmi garanciája annak, hogy amennyiben Kim Dzsongun és körei távozni kényszerülnének a hatalomból, úgy az új vezetőgárda bármivel is nyitottabbnak mutatkozna a reformfolyamatok vagy az emberi jogok iránt. Nagy a valószínűsége azonban, hogy a párton belüli hatalmi pólusváltás a jelenlegieknél jóval szélesebb kört érintő, véresebb és brutálisabb leszámolásokkal, valamint beláthatatlan nemzetközi következményekkel járna.
Kim Dzsongun rezsimje tehát korántsem szerethető, az észak-koreai vezető politikai módszerei pedig egyenesen elítélendők. Ugyanakkor a jelenlegi ismereteink mellett a térség és a nemzetközi közösség biztonsági viszonyainak szempontjaiból a Kim család hatalomból való hirtelen távozása minden korábbinál kiszámíthatatlanabb helyzetet eredményezne.”