Proletárdiktatúra és kereszténység

„Való igaz, hogy a kommunista eszme, az annak alapjául szolgáló marxi ember és világkép alapja az ateizmus, egy Isten nélküli világ ábrándja volt, egy evilági üdvösség hamis reménye, amelyet a bolsevizmus tűzzel-vassal, a tanácskormány bájos terminológiájával a vallás mielőbbi likvidálása révén igyekezett megvalósítani. Így sok más ábrándja mellett a hit kiirtásának célját is a zászlajára tűzte az a háborús vereség zűrzavarát meglovagoló, hitét, vallását, identitását veszített, ám hamis kiválasztottságtudatát, evilági messianizmusát és hatalomvágyát makacsul őrző kisebbség, amelynek 133 napos regnálása már előre jelezte azt a tragédiát, amely negyed századdal később csaknem két emberöltőnyi időt kapott arra, hogy beváltsa nagy tervét, a világ vallástalanítását. Erről a baljós tervről beszélt a kommunizmus bukása idején II. János Pál is, amikor úgy fogalmazott, hogy »a marxizmus ugyanis azt ígérte, hogy kitépi az Isten utáni vágyat az ember szívéből. Az eredmény azonban azt igazolta: ez nem sikerülhet anélkül, hogy az emberi szívet is össze ne törnék.«

1919-ben, amikor a tanácskormány a vallásszabadságról szónokolva erőszakkal, keresztleveréssel, államosítással, vagyonelkobzással, a hitnek az oktatás és a kultúra világából való száműzésével, papok és hívek megfélemlítésével, a közéletből való kiszorításával, alkalmilag pedig akasztással vagy lelövéssel igyekezett megoldani a vallási kérdést, már ezt az ideát dédelgette. Ezért próbálta a rendelkezésére álló rövid idő alatt hivatalos hitvallássá formálni az ateista propagandát, ezért nevezte árulkodó módon valláslikvidációnak a maga valláspolitikáját. Nálunk akkor ez a gyökértelen kísérlet elbukott, de rávilágított arra, hogy a bolsevizmus veszedelme nagy próbatétel lesz a keresztény világ számára.

A magyar egyházakat felkészületlenül, a döbbenet erejével érte a proletárdiktatúra, amelynek kárhozatos veszedelmét 1931-ben, Quadragesimo anno kezdetű körlevelében értékelte XI. Piusz pápa, kimondva, hogy a hatalomra jutó bolsevizmus »céljai eléréséért semmitől sem riad vissza, semmit sem szégyell; a hatalomra jutott kommunizmus pedig meg is mutatja hihetetlen, vadállati kegyetlenségét. Tanúsítják ezt azok a hullahegyek, amelyekkel a kommunizmus borította el Kelet-Európa és Ázsia tágas tereit.« Ugyanez a pápa már világosan látta azt a nyugati, liberális világban máig kísértő jelenséget, hogy a szocialista ̶ kommunista eszmék iránti csendes rokonszenv, az elhallgatás »csendes összeesküvése« létezik. Alkalmas eszköz arra, hogy a lopakodó hitetlenség és a fehérkesztyűs vallásüldözés számára készítse elő azt a talajt, »amelyben az erkölcstelen liberalizmus zúdult ránk«. Az a settenkedő, a keresztény értékrendben fő ellenségét látó, a baloldali radikalizmust mindig is a maga strómanjának tekintő liberalizmus, amely ma szívesen huny szemet a kommunizmus rombolása felett, alkalmanként ünnepli Marxot, a történelmet kettős mérce szerint ítéli meg.”