Aki a temetőket bolygatja, nem tisztel sem múltat, sem jelent, sem emberi méltóságot. A temetőgyalázás a civilizációs normák áthágása, a nemzetgyalázás és a tudatlanság haláltánca.
A katonatemetők megszentelt földek, a helytállás mementói egy embertelen korszakból.
Mindegy, milyen náció vagy milyen felekezet tagjai nyugszanak a föld mélyén, egy normális világban az alapvető emberi tisztelet és méltóság megilleti őket.
A temetőgyalázás a civilizációs normák áthágása, a nemzetgyalázás és a tudatlanság danse macabre-ja. Igaza van azoknak, akik „kis Marosvásárhelyt” emlegetnek, hozzátéve, hogy a területfoglalás most szimbolikusabb, az összetűzés (még) vértelenebb, a magyarság kiszolgáltatottabb és érezhetően megrendültebb.
Megrendültebb, mert sokan hittek abban, hogy a törékeny együttélés minden román túlkapásával, visszaélésével, jogsértésével együtt sem fog újra hatóság által támogatott fizikai erőszakba átcsapni. Bár a falurombolásokban, etnikai alapú jogfosztásban megnyilvánuló ceausescui idők elmúltak, továbbra sem lehetnek illúzióink. Harminc évvel a rendszerváltás után még mindig ott tartunk, hogy a néplélekből felfakadó román nemzeti öntudat csak a kisebbséggel szemben életképes. A nemzeti identitás (és tegyük hozzá, a román történelem) teljes félreértelmezése a magyarok ellenében megélt „nemzeti büszkeség”.
Az úzvölgyi temető körüli csata ezért is
a túlerővel szembeni néma és dacos ellenállásnak, illetve a kulturális sztenderdek közti különbségnek. Csendesen, összekapaszkodva imádkozó megemlékezők, ordítva, manalét bömböltetve a temetőkaput betörő hőzöngők.
A probléma ugyanakkor mélyebb gyökerű annál, mintsem az iskolázatlan, egy jó kis balhéra bármikor hajlamos csőcselék nyakába varrhassuk az úzvölgyi szégyenteljes eseményeket. A hatóság hatástalan látszatintézkedései, sőt, cinkos összejátszása sajnos azt mutatják, hogy a román közgondolkodásban és államigazgatásban mélyen és szervezeti szinten kódolt a magyarellenesség, amely csak casus bellit kíván, hogy újra és újra fellobbanhasson.
Ezek fényében sajnos le kell szögezni, hogy a román-magyar kapcsolatok újabb mélypontra süllyedtek, és a közeljövő sem ígér sok javulást. A magyar külügy bekérette a román diplomáciai képviseletet, a nagykövet azonban meg sem jelent a meghallgatáson. A román állami tévé félretájékoztat, a csendőrség pedig magyar provokációt emleget. A hivatalos Románia a tagadás és bagatellizálás fázisában él.
Időszerű a kérdés, mi vezetett idáig. Az éveken át egymást maró erdélyi magyar belviszály? A hatalmon is megalkuvó, taktikázó, de valós eredményeket nélkülöző RMDSZ-es hintapolitika? A Gyurcsány-kormányok félrenéző, magyarokkal riogató történelmi felelőtlensége? Mindegyik és egyik sem: a problémák gyökerét az elenyésző üdítő kivételtől eltekintve
Megoldás, béke addig nem lesz, amíg sovén és xenofób reflexekre építve a magyarkártya rutinszerűen kijátszható az aktuális hatalmi érdekeknek megfelelően.
Amíg Ceausescu a föld alól is mosolyog, Úzvölgye mindig reális veszély lesz.
Lassan egy hónapja tart az aktuális román kormányválság. A távolban felsejlik egy AUR dominálta parlament réme, ráadásul azt sem tudni még, hogy az RMDSZ Budapesttől mit remélhet.
Oroszország minden olyan értelmezést elutasít, amely Moszkvát teszi felelőssé a konstancai incidensért.
Az RMDSZ egyik legismertebb politikusát nevezte ki az új román kormányfő.
Egyre többen kérdőjelezik meg a lépés demokratikus alapjait.
Az RMDSZ európai parlamenti képviselője Brüsszelhez fordult.
Orbánnak üvölteni a demokrácia megdicsőülése, Magyar Péternek üvölteni garázdaság.
De tényleg. Sem igatlan, sem gépjármű, sem pénz, sem megtakarítás. Még ingósága sincs.
Nagy értékű budai ingatlana miatt korábban már reflektorfénybe került Velkey György, ám vagyonnyilatkozatából, ennek eredetéről továbbra sem derült ki semmi.
