Bozóki esete a mai jobboldallal

Mindeddig sajnos elkerülte a figyelmemet a Bozóki Andrással készült, 24.hu-s nagyinterjú. Pedig kár volt, hiszen nincs is jobb olyasvalakitől hallani egy politikai közösség titkainak megfejtéseit, aki azért távozott abból a közösségből, mert nem sikerült a komcsik tervét többedmagával végrehajtania és balra kormányoznia annak idején a Fideszt.

Ezt szolgálta annak idején az egész, Fodor-féle próbálkozás, de hát nem jött össze. Van ilyen. Azóta kell ezektől a régi arcoktól meghallgatni az „igazi” Fideszről szóló megállapításokat, Ungár Klárától Szelényi Zsuzsáig. És persze Bozókitól, aki Gyurcsány egykori minisztereként megbízhatóan regélhet a hőskorról. Elvégre egy csalódott, annak idején is inkább szabad demokrata érzelmű – alapítója is volt a Hálózatnak –, totálisan baloldali szereplőtől ez biztosíték az objektivitásra.

Érdemes ezért egy-egy érdekes részletet kiemelni az interjúból.

„A Fideszben az első perctől riválisként tekintett Fodor Gáborra [mármint Orbán], de csak 1993 őszén számolt le vele, mert addig Fodor népszerűbb volt nála. Taktikusan alkut kötött vele arról, hogy megtartja a pártelnöki posztot, Fodor pedig legyen választmányi elnök. Ezek után az 1993 tavaszi kongresszus Fodor támogatásával Orbánt emelte pártelnöknek, ám fél évvel később, a választmány megújításakor Szájer József is indult az ottani csúcspozícióért, s nyert is, miután az időközben megerősödő Orbán őt javasolta a tisztségre. Ezzel Fodor kigolyózva. Ügyes.”

Inkább azt mondanám, ügyes ferdítés. Fodor egy pillanatra sem volt népszerűbb Orbánnál, maximum azokban a körökben, amelyek amúgy is a Hálózathoz, illetve az SZDSZ-hez húztak. Fodor Gábor persze a párt egyik legismertebb figurája volt, ez nem vitás, de még azt sem mondhatnánk, hogy a taktikai döntésekben hasonló szerepet vitt volna, mint Orbán, mert az a kezdetek kezdetétől az Orbán-Kövér-tandem kezében volt.
Fodor inkább elhitte, hogy népszerűbb, mint Orbán, és szépen bele is bukott ebbe az elképzelésbe.

„A 2014-es választási győzelem után számos fideszes óvatosan arról kezdett beszélni, hogy ideje megnyugodni, egyezzünk ki a megrogyott ellenzékkel. Ám Orbán az övéi körében konkrétan betiltotta azt a szót, hogy konszolidáció, és azt mondta: gyerünk tovább előre. Csakhogy lehetetlen mindig rohamozni, minden rendszer kifárad egyszer, Napóleont is megállították. Ráadásul olyan egész egyszerűen nincs, hogy egy tízmilliós ország politikusa legyen Európa erős embere. Az unió nem azonos az agonizáló államszocializmussal, ez már az a szint, ahol Orbán kénytelen meghátrálni. Fejet hajtott Angela Merkelnek s most Manfred Webernek is. Megjegyzem, Trumpot viszont csodálja, annak ellenére, hogy nem fogadta őt a Fehér Házban.”

Létezik ez az állandóan fel-felbukkanó városi legenda, miszerint egyes fideszesek ki akarnak egyezni az ellenzékkel, de a forradalmi retorika fenntartása miatt ez megoldhatatlan feladat. De kivel kéne itt kiegyezni és főleg miért? A pozdorjává szétesett MSZP romjain a megmaradt koncért egymással vetélkedő pártocskákkal? Az egyezik ki, akinek erre szüksége van, esetleg előremutatót remélhet tőle. Én sok eseményt elképzelhetőnek tartok, de bárkiben komolyan felmerül, hogy amennyiben Gyurcsány Ferenc kikerülne a kormánypárti propaganda szorításából, akkor jobb lenne az országnak? Milyen velejéig idealista, a mindennapi politikai folyamatokat értetlenül szemlélő hozzáállás ez?

Persze értem, a helyesen idomított jobboldali nem szól vissza, de ezek az idők már elmúltak.

Aztán a Weber előtti fejet hajtás az olyasmit jelent, hogy az FPÖ vezetője előtt kijelenti, Weber alkalmatlan komoly, vezetői posztra? Érdekes meghunyászkodás. A Trump-féle meghívás emlegetése meg ilyen Balaványnál és Tóta W.-nél gyakran tapasztalható epic fail kategória.

„A francia filozófussal való beszélgetés Orbán részéről meglepő, bár nem eredeti húzás volt, amelynek propagandisztikus előnyeit jól kamatoztathatja. Hiszen ma már demokratikus európai politikusok alig állnak szóba vele – nem véletlenül utazott el egy tárgyalásra a Zöld-foki szigetekig – ezért szüksége van ilyen „hasznos idiótákra”, hogy bebizonyítsa: ő továbbra is a nyugat-európai szalonok tagja. Azért nem eredeti ez a húzás, mert már Aczél György is szívesen fogadott nyugati baloldali értelmiségieket, akikkel teátrálisan megvitathatta a szocializmus helyzetét.”

Jelen esetben és általánosságban is ez a hisztérikus, jeles klubtagságot hiányoló nyafogás a kedvencem. Mert ugye Orbán bármit is tesz vagy mond, az semmit sem jelent, hiszen az igazán jelentős vezetőknek ez nem tetszik,

Ez 2010 óta állandó toposz és eleve baromság, de az elmúlt heteket nézve különösen az. Ezekben a hónapokban gyors egymásutánban találkozik a magyar vezetés a világ összes top nagyhatalmának vezetésével, az egyéb európai és Európán túli szövetségeseken és partnereken túl. Ennyit a nemzetközi elszigeteltségről.

„Sokan végzetként beszélnek a populista radikális jobboldal megerősödéséről. De most megtorpant a tendencia, Szlovákiában liberális, környezetvédő, korrupcióellenes női politikus, lényegében egy anti-Orbán győzött az elnökválasztáson, Törökországban pedig a két legnagyobb városban, Isztambulban és Ankarában is vereséget szenvedett Erdogan embere a polgármester-választáson.”

Ez a fenti itt tipikus példája a vágyvezérelt, balos gondolkozásnak. Alighogy történik valami számukra kedvező, abból rögvest tendenciát fabrikálnak. Szlovákiában nagyjából annyi hatása van a közéletre a köztársasági elnöknek, mint Magyarországon, csak nagyobb a csinnadratta, mert közvetlenül választhatják, Törökország kapcsán pedig el kellene dönteni, hogy akkor most diktatúra, ahol elnyomott az ellenzék, vagy éppen az antipopulista politika új fellegvára.

„Rendkívül erős kritikai értelmiség, aktív sajtó és mozgósítható civilek sokasága él Olaszországban, plusz rengeteg már asszimilálódott bevándorló. A határzár miatt a vízbe fulladó menekültek láttán milliós tüntetéseket kapna nyakába Salvini.”

Afelől nekem sincs kétségem, hogy jóra való civil szervezetek bármikor kaphatóak lennének Olaszországban is egy kormánybuktatás megkísérlésére, de a helyzet az, hogy az embercsempészek sem hülyék. Ausztráliától kezdve számos példa bizonyítja, hogy

Ugyanis ha mindenkihez eljutott a hír, hogy adott akadályon nem lehet átjutni – legyen ez egy határzár a tengeren –, akkor nem arra mennek.

Abban az esetben vannak súlyos szituációk, amikor Európa kitárja a karjait és komoly pénzekkel segíti a jogellenes lehetőségeket. Aki mást állít, az hazudni akar az embereknek.

„Ettől még tény, hogy a magyar lakosság fogy, fiataljaink jelentős része Nyugaton él vagy Nyugatra tart, emiatt nincs elég orvos, nővér, kőműves, villanyszerelő, bármilyen mesterember. Számos szakmában elfogyott a munkaerő, amire válaszul a nyomorult rabszolgatörvényt izzadta ki magából a kormány, mondván, dolgoztassuk tovább azokat, akik valamiért nem tudnak, nem kívánnak nekiindulni a világnak.”

Most akkor nem jó, hogy szabadon nyithatok cukrászdát Bécsben? Ezek az emberek miért tesznek úgy, mintha nem az EU egyik alapja lenne a szabad munkaerőáramlás? Ezzel 2004-ben nem voltak tisztában? Vagy csak mára lett rossz dolog? Különösen úgy, hogy tudjuk, régiónkban hagyományosan Magyarországról az egyik legkisebb a kivándorlás?

Megannyi kérdés.

„Ráadásul a nagy migránsozás árnyékában a kormány Venezuelából mégiscsak beengedett egy csapat menekültet.”

Ez nem ostobaság, hanem direkt ferdítés. Mindenki tisztában lehet vele, hogy a befogadottak magyar származásúak: rajtuk segíteni egy nemzet erkölcsi kötelessége. Különben is érdekes kettősség, hogy gyakorlatilag a kormány szemére vetik, ha segít annak, aki segítségre szorul. A kormány soha nem állította, hogy aki valóban menekült, annak ne járna támogatás. Annak nem jár automatikusan befogadás, aki csak jobban szeretne élni a korábbiaknál.

„Orbán ekkor már nem akart polgárkodni, nyíltan megüzente, hogy nem az értelmiségnek akar megfelelni, ez itt a »nép kormánya«”.

Ugye ez is ilyen berögzült, mantraként emlegetett tétel, hogy a nyugati értelemben vett kormányzás az természetesen az értelmiség kormányzása az értelmiség javára. Ennek sikerességére jó példát mutat az SZDSZ mint párt politikai karrierje.

„Sok [nagy politikus váltott jókorát a pályafutása során]. Köztük Churchill, De Gaulle és Mitterrand. De egyikük sem lépett ki a demokratikus keretek közül. Orbán viszont kilépett, s létrehozta az orwelli hangzású Nemzeti Együttműködés Rendszerét.”

Azt, hogy ki változhat évtizedes távlatokban, majd a baloldal megszabja, és akinél nem tetszik a változás, az „kilépett a demokratikus keretek közül”. Csodálatos zsonglőrködés a szavakkal. Ilyen a Líra és Lantból csent „orwelli hangzás” is, ami nem tudom mit jelent, de biztos elég fenyegető. Hiszen Orwell megírta az 1984-et és az Állatfarmot, ezek után George Orwell csak az önkényről beszélhet, semmi másról. Ugyanígy halálom, ha valaki a – Magyarországon szerintem végtelenül túlértékelt – Macska-jajról mondja, hogy az olyan kusturicás, és onnantól fogva bármi, ami keserédesen balkáni, az tudod, tiszta Kusturica! Ez egy darab filmje a rendezőnek, és A papa szolgálati útra ment meg az Arizonai álmodozók, gondolom, nem kusturicásak, mert nincsenek benne fogatlan emberek.

Mindegy.

„Az a helyzet, hogy tisztességes körülmények között nem nagyon fordulhat elő, hogy évtizedeken keresztül minden választást mindig ugyanaz nyer. Adenauer, Kohl, Merkel [ellenpéldák], igaz. De ők megkérdőjelezhetetlenül demokratikus választásokon maradtak hatalomban. Más ország, más kultúra. Magyarországon viszont nem volt tisztességes az utóbbi két országgyűlési választás. Nemcsak én állítom ezt, hanem például a Freedom House is.”

Már megint a mondatokkal végrehajtott mutatványok. Ha elfogadható egy politikus, akkor az persze ellenpélda, de abban az adott rendszerben „megkérdőjelezhetetlenek” a demokratikus választások. Meg a kultúra is, ugye, nem ilyen retrográd szerencsétlenkedés zajlik, hanem értelmiségi szerepvállalás. Mi több, útmutatás. És a Freedom House is ezt állítja, azok meg nem akárkik, érdemes hallgatni a szavukra.

Az a jó az ilyen Freedom House-hoz hasonló szervezetek munkájában, hogy pontosan beárazza komolyan vehetőségüket, hogy általában ott romlik a demokrácia állapota, ahol nemliberális pártok jutnak hatalomra. Roppant egyszerű felmérések ezek, állandó mértékegységük az egységnyi fasizmus. Ez mindig annyival növekszik, amennyivel több jobbos ül a törvényhozásban és kormányalakításuknál hatványozni kell az addig mért számot.

Azért érdemes néha megállni pár percre az ilyen interjúknál, mert egyrészt látjuk, hogy mivé formálhatták volna a Fideszt ezek az erők, ha nem elég kitartó a nemzeti szárny, másrészt azt is felmérhetjük, hogy érvrendszerük semmit sem változott a ‘90-es évekhez képest. Szerencsére a jelentőségük igen.