Május elseje Magyarországon (mindenféle egyéb hagyomány ellenére) a kádárizmus egyik lerombolhatatlan pontonhídja. Egy üzembiztos átkelőhely, ami biztosítja a folytonosságot.
A ligeti majálisok vattacukor-szerű szarinfelhője ilyenkor már hajnalban ráereszkedik a városokra, a közterekre, lassan beszivárog a lakótelepek, a szemétledobók és az összegéemkázott lomokkal telehányt a tárolók labirintusszerű azbesztpergető lépcsőházaiba, a kétésfél-másfél szobákba, a külvárosok dühöngőibe, ahol
a szocializmus megszelídített, jól nevelt kis háziállataként futhattál a lábbal hajtható fadobon a semmibe.
A színpadokról dől a létező szocializmussal átitatott, a lényegétől elidegenített folklór, mint a kiizzadt, pisasárga Rákóczi a lángosképű önkéntes rendőr egyenruhája alól. Minden igazoltatás, minden kiérdemelt pofon egy újabb jutalomosztás.
Ebben az elpuhult, az emberi megalkuvásra, a kisszerűségre, az emberektől csak apró bűnöket kérő, a szellemet és a lelket takarékláng alatt, a fojtáshatáron tartó diktatúrában a munka nem az építés, a fejlődés és a biztos jövő eszköze volt, hanem a megtorlásé, az idő kitöltésé, a rend fenntartásáé. Elég úgy csinálni, mintha lenne mit dolgozni, a semmittevés bódultsága és dögunalma mindennél jobban és a legrövidebb idő alatt fárasztja, rombolja le az ember pszichéjét. Így biztosan nem lesz energiája alkotni, gondolkodni, esetleg lassú következetességgel megteremtenie önmagát és fellázadni.