Kultúra-e a multikultúra?

A szerző Bedő Imre, közgazdász, a Férfiak Klubja (www.ferfiakklubja.hu) alapítója.

Van, ami egyik helyen gyógyír, a másikon meg betegség. Javaslatok érkeznek nyugatról. Hogy hogyan éljünk, miként neveljük a gyermekeinket, hogyan ismerkedjünk, miként szólítsuk egymást, miről beszélgessünk és miről ne. Lassan életünk minden mozzanatára kapunk egy javaslatot. Mi több, törvényt. Mert ha nem úgy teszünk, akkor a legkevesebb, hogy mi és felmenőink hetedíziglen szégyellhetjük magunkat.

Ezek a javaslatok egy teljesen más „kultúrából” érkeznek és válnak törvénnyé, mire ideérnek. A multikultúra termékei, amelyek számunkra nemhogy idegenek, de sokszor érthetetlenek is. Valóban nekünk is alkalmazni kell ezeket a szabályokat? Segít ez rajtunk? Megold valamilyen problémát vagy csak újabbakat generál?

Gondolkodjunk együtt!

Vegyünk egy egyszerű életmozzanatot. Ahhoz, hogy boldogulhassunk az életben, sokunk családot alapítana. Ehhez elkerülhetetlenül szükséges a férfi és a nő megismerkedése. És itt már bele is ütközünk egy megkerülhetetlen problémába. A mi keresztény kultúránkban a kezdeményezés a férfi dolga. Az udvariasság, az önmérséklet is. De az ostrom is. Hogy azért egyből nem adom fel, bizonyítanom kell a nőnek, hogy komolyan gondolom. Ebbe sok minden belefér a bemutatkozástól kezdve a bókon, meg a flörtön át a viccig, és még sorolhatnánk. Éppen a közös kultúránk teszi, hogy egyik fogalom sem szorul magyarázatra.

A nők is megtanulják, hogy meddig engedik a férfit, mikor állítják le átmenetileg. Vagy végleg.

De mi van nyugaton, például az Egyesült Államokban, Kanadában, ahol a később máshova is átterjedő „törvények” születnek? Ahol a legkülönbözőbb kultúrájú emberek keverednek, ahogy arrafelé nevezik, „gyümölcssalátává” (fruit salad), azaz multikultivá?

Korlátozzuk a kérdést csak erre az egy mozzanatra: hogyan ismerkedjen férfi és nő? Amikor az egyik kultúrában a férfi nem nézhet a nőre, a másikban a nő a férfire, az egyikben nem láthatja az arcát, a másikban meztelenség szabadsága egyenesen jár, az egyikben nem foghatnak kezet, a másikban „kölcsönös beleegyezéssel” bármit tehetnek egymással. Amikor mindegyikben mást jelent a tolerálható „nyomulás” mértéke, az egymásra mosolygás, a kacsintás, az érintés. Amikor egymás iránti tisztelet kimutatására az egyik meghajol, a másik szemlesütve lefelé néz, a harmadik nem szólal meg, míg a negyedik épphogy elmondaná, maga elé engedné vagy éppen kezet csókolna.

Amikor az egyikben elvárás a férfi közeledése, a másikban tilos. Amikor az egyikben a nő semmilyen jelzést nem küldhet, míg a másikban addig nem lehet a tettek mezejére lépni, amíg az egyértelmű jelzés meg nem érkezik.

Ebben a kulturális kavalkádban valóban senki nem igazodik ki. A benne élők sem. Mindenki tojáshéjon lépdel, ami hihetetlenül stresszes. Nem véletlenül a tolerancia szó jelentése az, hogy „eltűrni, elviselni”. Mert az ilyen együttélés állandó energia bevitelt, figyelmet, koncentráltságot igényel. Nem egy közös kultúra által természetesen biztosított ellazult állapot...

Szükség van tehát egy megoldásra.

Az egyik megoldás az lenne, hogy

Ezt azért nem választják mert már eljátszották! A nagy nyugati nemzetek leigázó, gyarmatosító, kizsákmányoló és alkalmanként rabszolgatartó múltjuk felett érzett krónikus lelkiismeret-furdalásukban egyre kevésbé tudnak kiállni eddigi uralkodó kultúrájuk mellett. A bűntudat nem jó tanácsadó.

Maradt tehát a másik megoldás. Ám ebben nem vehetik hasznát a kultúrának. Pedig ez lenne az egyedüli olyan szabályrendszer, amely az embereknek a lehető legnagyobb szabadságot kínálná az együttélésre. Mert pontosan arról szól, hogy mindenki tudja és ugyanúgy tudja, hogy hol vannak a határok. És aki ezt megszegi, közösségi önszabályozással kiközösítik... Lám: mi sem természetesebb, szabadabb, mi sem feltételezi az emberek felnőtt, önálló döntését – mint a kulturális önszabályozás.

De lássuk, hogy felnőttként tekintenek-e itt az emberekre? Bíznak-e, bízhatnak-e bennük? Békén hagyhatják-e őket, szabadon hozhatják-e meg a döntéseiket?

Törvényi szabályozás van helyette. Állami törvényekkel kell szabályozni az emberi együttélés minden egyes mozzanatát. A beszédtémákat. A gyermeknevelést. Azt is, hogy miként ismerkedhet férfi és nő.

És mi az eredmény? Mivel az állami törvény az összes szóba jöhető egyedi esetre nem készülhet fel, ezért normatívan minden visszavág, azaz mindent tilt. Amikor a szomszédos Romániában törvényben tiltották meg, hogy a férfiak „leszólítsák” a nőket, akkor az indoklásban az szerepelt, hogy a férfi nem léphet a nő személyes szférájába meghívás, azaz az nő engedélye nélkül. Ez egy amerikai „multikulti” szabály szolgai alkalmazása egy európai országban, ahol abszolút nincs rá szükség, mert az emberek tisztában vannak vele, hogy mit lehet és mit nem. Persze, senki nem fogja betartani, de teljesen életidegen is lenne, ha mostantól, amikor belép egy nő a szórakozóhelyre, akkor azzal kellene kezdenie, hogy miután körülnéz, odamegy 20-30 pasashoz, és azt mondja nekik, hogy ha esetleg szeretnének vele megismerkedni, akkor nekik „engedélyt ad a közeledésre”.

A multikulturalizmus nem kultúra, hanem törvényekkel szabályozott, toleranciára kényszerített egyének és kisebb-nagyobb, párhuzamos társadalmakat létrehozó emberek tiszteletre méltó, verejtékes próbálkozása a boldogulásra. Lássuk be, hogy ez egy újkori, fiatal kísérlet, egy múlt nélküli, kétségkívül szép terv.

Vajon lehet működőképes a multikulturalizmus? Még nem tudjuk... De gondolkodjunk együtt. Mivel nem egy organikusan létező, fejlődő kultúráról van szó, hanem mesterségesen alakítják, ezért

felszín alatti feszültséggel, szőnyeg alá söpört problémával, ami leginkább egy olyan légvárhoz hasonlít, amit egy puskaporos-hordóra építettek. Amit az egyéni profitszerzés, a meggazdagodás vágya, a gazdag országok szociális juttatásaiból való részesülés vagy éppen a fogyasztás kábító érdeke tart össze. Ki tudja, meddig. Amint látjuk elég egy-egy rosszul elsült „kocsmai verekedés” két különböző kultúrát képviselő ember között, vagy egy megkérdőjelezhető rendőri intézkedés és az addig békés amerikai városok egész lakossága esik egymásnak... Törzsi alapon.

Mi itt keveset tudunk tanulni tőlük. Mert nincsenek ilyen problémáink és nem is játszottuk el soha a becsületünket. Nincs elnyomói bűntudatunk, ami miatt meg kellene tagadnunk a kultúránkat. Mi mindenkit befogadtunk, szívesen alkalmazkodtak hozzánk, s magyar olvasztótégelyként a legnagyobb békében élünk együtt. Az itt egyetemre járó, itt letelepedő afgán orvos a szomszédi, munkatársi, baráti közösségek természetes, megbecsült tagja. Minden „békésségi” statisztikát vezetünk a nyugati vagy amerikai államok előtt. El kell gondolkoznunk, hogy kell-e minden nyugati törvényt szolgaian alkalmazunk, mert az lehet, hogy náluk egy probléma (sokszor látszólagosnak tűnő) megoldására irányul, de nálunk éppen ez lesz a probléma okozója. Látható, hogy a legjobb megoldás az, ha itthon maradunk, és aki hozzánk jön, a mi kultúránk szabályai szerint illeszkedik be.

minden embernek hovatartozására való tekintet nélkül bizalmat szavazhatok. Ha tudhatom, hogy a hozzánk látogatónak kell felkészülni arra, hogy én jó ember vagyok, ha nőként magam elé engedem az ajtónál és nem nekem kell erőt feszítenem, hogy ha véletlenül, kultúrám szabályai szerint teszek, akkor bunkónak tekintenek. Itthon. Én is felkészülök, ha Japánba megyek.

Örülök, ha nem kell mindent törvényekkel szabályozni. Mert akkor mi továbbra is megszólíthatjuk majd a kiválasztott nőt. Udvarolhatunk, magunk elé engedhetjük, flörtölhetünk, viccelhetünk, netán még ostromolhatjuk is. Hisz' az nyújtja a nőnek az életre szóló, legnagyobb biztonságot, ha a férfi tanúbizonyságot tesz az iránta való elköteleződésről, ha újra meg újra demonstrálja szerelmét, rátermettségét, ha megmérettetik a nő szemében, mielőtt megkapná tőle a várva várt igent. Addig lesz jó, természetes, szabad és könnyed az életünk, míg egy női pillantásból vagy egy mosolyból tudjuk, hogy az egy teljesen egyértelmű talán.