Amikor a kereszténységről oktatna Lendvai Ildikó

Olyan felemelő tud lenni, amikor az egykori komcsi propagandista felemelt mutatóujjal, arcán mindentudó félmosollyal leckéztet egy teológust a kereszténység mibenlétéről.

Lendvai Ildikó a minap a Facebookon vonta kérdőre Semjén Zsoltot, miután a miniszterelnök-helyettes arról beszélt, hogy az Egyház feladata nem az emberbaráti magatartás, hanem az üdvösségre jutás elősegítése.

Ugye egyfelől van itt egy vaskos félreértés, amiben cinkos az egész Nyugat és az elmúlt évtizedekben a cukivá kényszerített Egyház is, megfertőzve a felszabadítási teológiával és más baloldali elhajlással.

aki lunatikus mosollyal járta a vidéket, gyógyított, mindenkinek a számára megfelelőt mondta és persze mindenekfelett elfogadó volt.

Ugyanezek a gócpontok szeretik azt a hazugságot hinteni, hogy az ókeresztény közösségek valójában korunk egyik első kommunisztikus közegeit alkották. Annyi tévképzetet fel lehet itt sorolni, hogy egyáltalán nem lehet kárhoztatni a korábbi cenzort, ha eltévelyedik a teológiai baklövések sűrűjében.

Nekünk itt most elég annyit tudni, hogy egy ártalmatlan, bolyongó férfitól bízvást nem rettent volna meg a korabeli közeg politikai és vallási vezetése, hogy egy koncepciós perben kivégezzék. Az ártalmatlan szerencsétleneket, akik tömegeket mozgatnak meg, szeretni szokta a hatalom, mert addig sem csinálnak az emberek semmi értelmeset.

Mert Jézus elsősorban minden volt, csak nem toleráns. Egy sor dolog elmondható róla, de a léhaság sem tartozik közéjük. Hadd említsek meg Lendvai Ildikónak néhány jézusi mondatot, ha már a feljelentő énje újfent működésbe lépett. Csak azért, hogy megússza az Úr feddését.

– Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. (Mt 10, 34)

– Most azonban, akinek erszénye van, vigye magával, ugyanúgy tarisznyáját is. Akinek nincs, adja el köntösét és vegyen kardot. (Lk 22, 36)

– Ha valaki nem fogad be titeket és szavatokra nem hallgat, úgy Szodoma és Gomorra földjének tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint annak a városnak (Mt 10, 14)

– Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. (Mt 21, 12)

Ez kicsit más képet ad Jézusról, mint a gyerekeket maga köré gyűjtő, vizet borrá változtató-féle megközelítés. Mindkettő ő, és egyik megismerését sem spórolhatjuk meg magunknak.

de rajtunk áll, hogy ezen változtassunk.

„Franciaországban napjainkban rendkívül érdekes módon a katolicizmus visszatérését tapasztaljuk. Érzem ezt a folyamatot anélkül, hogy igazából megérteném. Sokkal kevésbé meghatározó benne a reakciós katolikusok szerepe, mint ahogy azt állítják. Eredetét sokkal inkább abban az áramlatban kell keresnünk, melyet karizmatikus megújulásnak neveztek, amely a pünkösdisták és az evangéliumi keresztények mintájára happeningekké formálta át a miséket, érzelmi túlcsordulásokkal, lelkesedéssel, eksztázissal, háttérbe szorítva az ideológiát és az erkölcsöt.”

A fentieket Houellebecq nyilatkozta nem is olyan régen a Mandineren szemlézett interjújában.

A frissen Becsületrendet elnyert francia író meglátása tűpontos, ami az úgynevezett katolikus megújhodást illeti. A karizmatikus mozgalom valóban azon igyekszik, hogy maximálisan deszakralizálja és protestantizálja a misét, hangoskodással, érzelmi túlfűtöttséggel és egyebekkel. XVI. Benedek pápa remek meglátása volt, hogy minél hangosabb egy misén az emberi szó, mentől nagyobb a zsivaj és a taps, annál inkább halványul a liturgia esszenciája. Aztán, folytatja, ez a vallásos szórakozássá silányult látványosság hamar varázsát veszti a résztvevők számára, mert egy ilyen időtöltés nem versenyezhet a hobbitevékenységek zsúfolt polcaival. 

Ez a karizmatikus mozgalom.

Ahol felvállaltan és büszkén háttérbe kerül az ideológia és az erkölcs, ott nincs megtartó erő. Aki szórakozni és magát kizárólag jól érezni akarja, az valóban nem misére vágyik. És ezzel kapcsolatban hadd idézem egy másik, kiváló teológus, tiszteletreméltó Fulton Sheen érsek gondolatait is. Akik a tanítást és a törvényeket nem a helyükön kezelik, azoknak nem a dogmákkal van bajuk, nem a hitvallással, hanem a parancsolatokkal, mert azokat nem tudják betartani. Nem a Szentháromság tanával kapcsolatban vélnek mást igaznak, csak nem tudják elfogadni az egy testté lett kettő erkölcsiségét.

Nem a tévedhetetlenséggel kapcsolatban van kritikájuk, hanem a fogamzásgátlás tilalmának nehézségével. Nem az Eucharisztia túlságosan befogadhatatlan, hanem a bűnbánat túl sokat követelő.

Őrizzük meg ezt az utat a több ezer, különféle protestáns felekezet számára.

Nos, amikor az egykori funkcionárius Lendvai Ildikó hülyeséget állít a kereszténységről, akkor pontosan ezekből indul ki, amelyben egyébként a mainstream európai jobboldal is társa.

De térjünk ki még pár mondat erejéig arra is, amit Lendvai Ildikó az inkvizícióról állít, mert abban ugyanúgy fellelhető a kulturális marxizmus hatása, mint mondjuk a keresztes hadjáratok megítélésében.

Az inkvizíciónak (lásd Szilvay Gergely korábbi írásait a témáról) eleve az volt a célja, hogy a perbe fogott embereket megtérítse. Az intézmény eredetileg azért jött létre, hogy a katárok eretnekségének elejét vegye, majd a közel 700 éves muszlim megszállást követően Spanyolországban alkalmazták, hogy ki tudják szűrni azokat a muszlimokat, akik csak névleg lettek katolikusok, kiváltságaik megőrzése miatt, de valójában továbbra is gyakorolták hagyományaikat.

Jellemző momentum az Egyház hozzáállására, hogy amikor Bourgeri Róbert IX. Gergely pápának úgy nyilatkozott meg, hogy célja az eretnekek megégetése, nem pedig megtérítése, a pápa életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Tény, hogy IV. Ince engedélyezte az inkvizíciós eljárásokban a kínzás alkalmazását, de ennek megfelelő értékeléséhez nem feledkezhetünk el pár dologról.

Például arról, hogy a kínzás nem veszélyeztethette a vádlott életét, nem okozhatott maradandó sérülést, egy alkalommal volt használható és csak olyan személy esetében, akiről kétségkívül bebizonyosodott a bűnössége. És ha képesek vagyunk nem visszavetíteni a mai sztenderdeket a fél évezreddel ezelőtti időkre – na nem, mintha nem lennének szerte a világban kínzásos eljárások a mienknél kevésbé szerencsésebb régiókban), ez bizony elég komoly jogbiztonságot jelentett a középkorban.

Még így is alig ismerünk olyan ügyet, ahol használták volna az eljárás során. Bernardo Gui, akit Eco hazugságai miatt szélesebb közönség is ismer, több mint 600 eljárást folytatott le és egyetlen alkalommal került sor kínzásra. Ha Yves Dossat kutatásait vesszük alapul, akkor azt látjuk, hogy az inkvizíció által perbe fogottak mindössze 1 százalékát adták át a világi hatóságok számára és 10-12 százalékuk kapott börtönbüntetést.

amit az elmúlt pár száz évben járattak csúcsra.

Érdemes még kitérni a Spanyolországban alkalmazott inkvizícióra is. Több ezer eset átvizsgálása után megállapítható, hogy az eljárások két (!) százalékában fordult elő kínzás, amelyek rövid ideig tartottak.

Akkoriban a világi hatóságok gyakorlatához képest az inkvizíciós eljárás összehasonlíthatatlanul kiszámíthatóbb, rendszerezettebb és végső soron humánusabb volt.

Azzal az óvatos javaslattal élnék Lendvai Ildikó felé, hogy maradjon azon a terepen, amihez ért, és ne oktasson minket a kereszténységről.