Orbántól Trumpig: a nem túl új populizmusról

„Állítólag 2016-ban árasztotta el a világot a modern jobboldali populizmus a Brexittel és Donald Trump megválasztásával. Azonban a jobboldali populizmus nem Nigel Farage-zsal kezdődött és nem azzal, hogy Trump lejött a földre az aranylifttel. Ez a politikai jelenség két évtizede jelen van a világon, és ezalatt az idő alatt a világ kormányainak elég ideje volt, hogy leszámoljanak vele azzal, hogy figyelembe veszik a munkásosztály szavazóinak aggodalmait a kormányzati korrupcióval kapcsolatban, hogy tesznek valamit a fizetési egyenlőtlenségek, a szabadpiac, a nemzetépítés, a tömeges bevándorlás, a szuverenitás és a terrorizmus ügyében.

De a politikai elit nem tett semmit ezen ügyekben, mivel ha tettek volna, akkor meg kellett volna kérdőjelezniük azon álláspontjukat, hogy a kultúrák és az emberek felcserélhetőek, és hogy a globalizmus által tönkretett embereknek pusztán csak el kell költözniük a rozsdaövezetekből és új szakmát kell tanulniuk. Ennek eredményeként azonban egyre inkább a kormányok voltak elszakadva az általuk kormányzott népektől.

Az 1998-as magyar választás volt az első jele annak, hogy a populista nacionalizmus olyan politikai erővé válhat, ami nem csak tömegeket tud mozgósítani, hanem választásokat is tud nyerni. A magyarok megszenvedték a kormányzó szocialisták megszorító intézkedéseit és azon lépéseit, amelyekkel meg akarták nyitni a magyar piacot a nyugat multicégei előtt; a szocialisták alatt több politikust is elítéltek nagyszabású korrupciós ügyekben, valamint megjelent a belföldi terrorizmus.

A 35 éves Orbán Viktor a törvény és rend nevében lépett fel. Azt ígérte, kezeli a gazdasági egyenlőtlenségeket, jóléti programokkal segít a magyarok anyagi helyzetén, főleg a szegényekén, a családokén és a diákokén; és adócsökkentést ígért a kis- és középvállalkozásoknak. Ez a fajta jobboldali nacionalista populizmus meggyőzte a választókat, és arra kényszerített szinte minden jobboldali pártot, hogy a választások második fordulójában Orbánt támogassák. Végül Orbán Fidesze a szavazatok 28 százalékát kapta meg, így Orbán koalíciós kormányt alakított és megválasztották őt miniszterelnöknek.

Orbán volt az első olyan jobboldali populista, akit demokratikusan megválasztottak, de nem sokáig maradt hivatalban. Miniszterelnöksége alatt az ő kormánya is botrányba keveredett, a gazdaságot  pedig infláció sújtotta. A 2002-es választás a Fidesz elvesztette, és az MSZP nyerte meg.

Ugyanakkor Orbán kétségkívül megmutatta, hogy a jobboldali kormányok is tudnak választást nyerni, és nem feltétlen kell száműzetésben élniük a közélet árnyékában, ahogy tették azt évtizedekig. Jean-Marie Le Pen és John Tyndall idejében a jobboldali populista nacionalista pártoknak állandóan szembe kellett nézniük a a fasizmus és a neonácikkal való kapcsolattartás vádjával. Orbán, habár a nemzetközi média kritizálta eleget, mégis sikerrel járt, akármilyen rövid időre is, és reformerként lépett föl, megalapozva a sikert a következő választásokra.”