Húsvétról, Eiffelről, vagy feltámadni nekünk is kell

„Olasz húsvét, latin húsvét, német húsvét: az egyetemes nézőpont tehát együtt, de a magyar szín mostanáig hiányzik. De meglesz az is, már fejemben a terv, miként lesz majd a nagycsütörtöki rituális lábmosásból, Jézus alázatos bűnátvállalásának és a tanítványok megtisztulásának, az egymás iránti szolidaritás példaadásának szimbolikájából vers, abból pedig közérthető programzene, amelyre koreográfia épülhet, és 12 tételben bemutathat tizenkét sorsot. Mi mindannyian mindig az az egy tucat ember vagyunk, ebben az értelemben végképp tucatemberek, akiket összekapcsol, hogy a Megváltó zavarba ejtő konoksággal áll készen vétkeinket lemosni rólunk, és példájának elénk állításával új ember önteremtését várja el tőlünk.

Magyar sors, magyar vers, magyar zene, magyar tánc lehet ez az ötlet finom elemekkel, utalásokkal, stilizálással érzékeltetve a keletkezés jellegét, helyét – mégis általános érvénnyel. Mert bár a Kárpát-medencében töltött 12 évszázadunk egy-egy tanúját gondolnám Jézus utolsó vacsorájához leültetni (nemcsak koronás főket, de pl. épp magyar királyok erősen tartották az ún. »mandátum«, a rituális nagycsütörtöki lábmosás szokását szolgáikon), mégis maga a világ ül majd ott körben, nemcsak egy önazonos nemzet.”