Istentelen barbárság a Srí Lanka-i terrortámadás

Ami Sri Lankán történt, minden korábbi merényleten túlmegy.

Valamikor a hadviselés reguláris hadseregek között folyt. A polgári lakosságot az erőszak csak részlegesen érintette. A totális háború a 18. század végén kezdett kibontakozni, noha még szűk keretek között.

Az első és második világháború teljes változást hozott: a totális mozgósítás mindenre kiterjedt, a hadviselés nemcsak, hogy nem kímélte a polgári lakosságot, hanem az utóbbi sokszor fő célponttá vált. A szőnyegbombázások vagy az első atombombák nem tettek különbséget katona és polgár között. Mindez a terrorizmus iszonyatos szélsőségét hozta magával: a kifejezett cél egy néphez, kultúrához, közösséghez tartozó, háborús szándéktól mentes polgári közösségek megsemmisítése lett. A folyamat 1945 után csak felerősödött s talán még ma sem érte el a csúcspontját, amikor világszerte felfegyverzett terrorszervezetek törekednek arra, hogy közösségeket, népeket és államokat roppantsanak meg tömeggyilkosságok által.

A Sri Lanka-i merénylet egy ponton újdonságot jelent: nemcsak, hogy a békés polgári lakosság ellen irányult, hanem a lakosság kiemelt eseményét, legfontosabb vallási szertartását vette célba,

Krisztus áldozata a liturgia középpontja, s ez az áldozat szeretetközösséget teremt. Húsvét Krisztus feltámadásának ünnepe, a legnagyobb keresztény ünnep, sőt a világ legkiemelkedőbb vallási ünnepe, tekintve a keresztények globális lélekszámát. Amikor a terroristák elhatározták, hogy a keresztény főünnep békés résztvevőit gyilkolják meg, nem egyszerűen egy ország – csekély lélekszámú – vallási közösségét vették célba, hanem magát a vallást, ezen belül a kereszténységet, konkrétabban: a nyugati kereszténységet.

A háttérben ennek megfelelő logisztika áll, mely pontosan ügyelt az időzítésre és a szimbolikára is: április 21. nemcsak a nyugati kalendárium szerinti húsvéti ünnep, hanem szimbolikussá vált születésnap is.

Ezt látva világosan fel kell ismerni, hogy a tett az egész emberiségnek szólt, amely szeretetre, együttműködésre, összefogásra törekszik.

Emberiség és emberiesség elleni tettről van szó, mellyel szemben a keresztény gyökerű államoknak a legeltökéltebben kell összefogniuk.

– nem az úgynevezett liberális és nem-liberális demokráciák között, hanem a kereszténységben megalapozott egyetemes emberiség és egy archaikus, istentelen és embertelen barbárság között, amely a háborúskodást oly kegyetlenségig terjesztette, ami az őrültség keretein is túllép: ez az őrültség ugyanis a legszigorúbb logisztikával szervezett.

A kereszténység mindenkor üldözött volt, mondta húsvéti beszélgetése során Erdő Péter bíboros. Nem kétséges: a kereszténység maga az áldozati vallás, azaz magának a vallásnak legmagasabb, noha archaikus formákban adott foglalata. A keresztény maga az áldozat, akár száraz, akár nedves formában, s ez a kezdetek óta köztudott.

Ám a kereszténység hozta létre azt a világot is, amelyben legalapvetőbb emberi értékeink – a szeretettől kezdve a méltóságon keresztül a szabadságig – közkeletűvé váltak. A „keresztény kultúra” ezen értékek történelmi összefüggése;

nemzeti és nemzetközi jogszerűségében, együttműködésében és történelmi céljaiban. Miközben Krisztus áldozata áll a középpontban, ez az áldozat koncentrikusan kibontakozó körökben történelmi univerzumot teremt, a mai emberiséget, amely a szeretet és szabadság dimenzióiban halad a szubszidiáris – az egyént és közösségeit méltóságában elismerő – egységesülés felé. Ebben helye van minden népnek és nemzetnek, fajnak és hagyománynak, egyéni és csoportos törekvésnek, amely az egységet a szeretet és a szabadság összhatásában szolgálja.

De nincs helye az őrült pusztításnak, amelyet magas technikai szinten terveztek meg és hajtottak végre. Nem a kereszténység lokális ellenzői állnak a háttérben, hanem az ember, az emberiség, a kultúra és civilizáció, a szabadság és szeretet globális elutasítói. Ismét egyszer bebizonyosodik, hogy a „gyökeres rossz” lényege a szeretet s a szabadság elvetése. Az áldozatok iránti őszinte részvét közepette ismerjük fel azt is, hogy itt már nem elég a megfogalmazott vagy megfogalmazatlan felháborodás.