Ausztráliai regény

„Ági és én, a szerencsések közé tartozunk. Máshol, más utakon, más módon küzdöttünk azért, hogy önmagunk lehessünk. A hajdani farmeros, kockásinges tanárnő, ott is középosztálybeli értelmiségeként kezdte. Dolgozott tanárként Sydney-ben, majd úgy döntöttek férjével, a drog, a slum, az iskolai és a nagyvárosi agresszió miatt – mert már akkor is volt – egy kicsi, védettebb településre költöznek. A mögöttünk hagyott évtizedekben bekapcsolódott a környezetvédelmi munkába, asszisztensként segített természetgyógyász férjének. A farmjukon eukaliptusz és narancsfákat ültetett, vezetett traktort, földet művelt, állatokat tartott. Egyszer részletesen leírta, hogyan ölt meg kertjükben egy mérgeskígyót. Segített várandós nőknek, ápolta súlyos beteg barátait.

Nem is emlékszem melyik évben kerültek a kék légipostai levelek az emlékdobozomba. Most szinte rögtön tudok mindenről, ami fontos az életében. Tavaly elküldte a képet, ahogyan a bozóttűz közeledik, s oltják, amit lehet. Idén is elkerülte a nagy baj otthonukat, de láthattam a képen, hogy a szárazság miatt hány általa ültetett, hatalmas fa dőlt ki, gyökerestől.

Ha Ági itthon van, és most már legnagyobb örömömre gyakrabban kerül rá sor, lelki életünk kitárgyalása után, Európára és hazánk sorsára, a XXI. század emberiségére térünk át. Szenvedéllyel, féltéssel beszél. Ezt a tüzet – ami nem változott benne –, bevallom, kicsit irigylem. Mindig eszembe jut egy mondata, 1974-ből, amikor elbúcsúzott tőlem. Olyasmit mondott, erre a világra nem szül gyereket. A legutóbbi mailben küldött képen verandájuk küszöbén ül férjével, négy gyermekével, nyolc unokájával. 

Hát ilyesmiről szólna a mi fájdalmakkal, hiányokkal átszőtt, mégis csudaszép regényünk.”