„A Századvég Alapítvány konferenciát rendezett Mit köszönhetünk a keresztény kultúrának? címmel, majd egy nyolc pontból álló nyilatkozatot fogadott el. A konferencia rövid összefoglalója itt olvasható, a nyilatkozat pedig itt. Ennek harmadik pontja így szól: »Függetlenül attól, hogy ki hányadán áll Istennel, a keresztény kultúra a mi közös sorsunk. Megvédése kötelességünk.« Vélhetően ez a mondat sokak véleményébe – hívőkébe és nem hívőkébe – ütközhet, hiszen azt állítja, hogy a keresztény kultúra attól függetlenül létezik, hogy ki hogyan viszonyul az Isten-kérdéshez. Ez nyilvánvalóan ellentmondás, mert a kereszténység mégis csak vallás, s mint ilyennek a lényege a személyes viszonyulás Istenhez. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy a kereszténység kulturális dimenziója vajon elképzelhető-e a személyes istenhit nélkül, s vajon az idézett mondatban megfogalmazott ellentmondás feloldható-e?
Az ellentmondás nem feloldható, amit az mutat a legjobban, hogy úgy tűnik, nem bír kialakulni széleskörű egyetértés arra vonatkozóan, hogy Európa tekinthető-e még keresztény kontinensnek, avagy sem. A konszenzus hiánya éppen ennek az ellentmondásnak a lenyomata. Nem véletlen, hogy az a ma liberálisnak számító nézőpont, miszerint a keresztény kultúra már nem lehet az európai társadalmak átfogó keretkultúrája, arra hivatkozik, hogy egyre kevesebben osztják a kereszténység hitét. Míg a másik, összefoglalóan a konzervatív oldal, a kereszténység kulturális-közösségi kiterjedésére teszi a hangsúlyt, s azt állítja, hogy ez a kultúra bizony létezik, függetlenül személyes istenhit nélkül is. Ahogyan Antall József mondta, »Európában még az ateista is keresztény«.
Ez bizony ellentmondás. De a kérdés nem feltétlenül az, hogy ezt miként lehet feloldani, ha egyáltalán, hanem az, hogy ez az ellenmondás felléphet-e ma érvényes igazságigénnyel? Nos, ha a keresztény kultúra jelensége sokak szemében ellentmondásosnak tűnik is, mint ahogyan az is, akkor nem biztos, hogy a jelenség egyértelműsítése a feladat, hanem épp az ellentmondásosság feldolgozása és megértése. Ez pedig magából a kereszténység többrétegűségéből következik.
Valóban, a kereszténység elsősorban vallás, s így elég bajosan elképzelhető személyes istenhit nélkül. Másrészt, mégis, a kereszténység világmagyarázat, a nagy világmagyarázó elbeszélések egyike, amelyen keresztül itt, Európában a világ, s benne az emberi sors megfogalmazhatóvá vált. A keresztény kultúra lényege nem abban áll, hogy mintegy járulékos vallási díszítőelemként ráépült az amúgy már világnézetében »kész« Európára, hanem abban, hogy itt maga a kereszténység lett az a világkép, amely Európát Európává tette.
Természetesen, azt elismerjük, hogy vannak más vallási alapú világmagyarázatok is, ám ahhoz nem férhet kétség, hogy itt, Európában a kereszténység fogalmazta meg azt a világképet, amellyel a kontinens azonosult, s amely azonosulásban a kontinens eszmeileg létrejött. Ez még akkor is így van, ha amúgy ezt sokan tagadják, avagy nem tudatosul bennük.”