A cikkemet megvitató rendezvényre – mások mellett – elhívták a velem írásban vitatkozó Schein Gábort. De engem nem.
Alapvetően jelentéktelen és kisszerű, de – megítélésem szerint – a magyar valóságot modellértékűen jellemző történetről írok. Velem esett meg, de ez nem kérdőjelezi meg jellemző mivoltát – a személyes jelleg csak a hitelességet fokozza.
2019. március 25-én a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike) rendezvényt tartott „Füst Milán Páholy Füst Milánról” címmel azzal a céllal, hogy eloszlassa az íróval kapcsolatos tévhiteket. Hírlevelük meghívójának szövege egy internetes hivatkozást közöl, amelyben „a vitaindító Gerő András cikkről és Schein Gábor válaszáról” lehet olvasni. A rendezvényre – mások mellett – elhívták a velem írásban vitatkozó Schein Gábort. De engem nem.
Ezt a Mazsike néhány elnökségi tagjának szóvá tettem. Egyetértettek azzal, hogy ez így nem helyes. Egyikük írásban, másikuk szóban felkért arra, hogy menjek el, és üljek be a kerekasztal résztvevői közé. Odamentem, és a Mazsike elnöke közölte velem: erről szó sem lehet. Hallgatóként részt vehetek, de szereplőként nem, és ez a megoldás értelemszerűen számomra nem volt elfogadható. A rendezvény egyébként alig váltott ki érdeklődést – a résztvevőkön és a szervezőkön kívül úgy 15-16 ember jelent meg.
A Mazsike hírlevele által vitaindítónak nevezett cikk eredetileg arról szólt, hogy a zsidó származású Füst Milán naplójában és levelezésében rengeteg antiszemita kijelentést tett, és – nem kétségbe vonva írói kvalitásait – helyesnek gondolnám, ha a zsidó identitás pozitív kiteljesítésében érdekelt Magyar Zsidó Kulturális Egyesület az általa működtetett Füst Milán Páholy nevet megváltoztatná.
Annak idején Schein Gábor velem vitatkozva azt fejtegette, hogy Füst Milánnak kétségtelenül antiszemita sztereotípiákban fogalmazott, de nem tekinthető antiszemitának. A köztünk lévő vita a HVG.hu-n zajlott. Schein – tartalmi eltéréseinktől függetlenül – nem tartotta be a civilizált polgári kommunikáció íratlan szabályait, mivelhogy nem azon a fórumon vitatkozott velem, ahol a vitaindító cikk megjelent. Most már egy olyan vitahelyzetet is elvállalt, ahová a vitapartnert el se hívták. Sőt, úgy tűnik, hogy csak így vállalta el a szereplést. Bármelyik eset áll is fenn, ennek tudományetikai olvasatát már nem is minősítem.
Súlyosabb eset a Mazsike elnökének magatartása.
Az illető a pártállam, a „puha diktatúra” politikai apparatcsikja volt; ott alakult ki politikai szocializációja. A rendszerváltozás után a szocialista párt – ahogy ők mondanák – „kulturális vonalra” helyezte, most pedig egy szekuláris civil zsidó szervezet elnöke.
A Mazsike elnökének viselkedése a Kádár-rendszer legrohadtabb nyilvánosságpolitikájának hű leképeződése. Úgy szervezett meg egy vitát, hogy előadónak nem hívta el azt, akinek írása – a Mazsike hírlevele meghívójának szövege szerint – a vita kiindulópontját szolgáltatta. Ez kísértetiesen emlékeztet engem arra, amikor a pártállamban egy-egy magyar értelmiségi nézeteit bírálták – a nélkül, hogy az illető a magyar nyilvánosságban vitahelyzetben ismertethette volna a maga álláspontját.
Szerencsére a helyzet ma nem ugyanilyen, hiszen a sajtószabadság működése ezt kizárja. Ebből azonban nem következik az, hogy a Mazsike elnökéhez ez a felismerés eljutott volna. Ő úgy gondolja, hogy egy vita akkor korrekt, ha kiiktatja a lehetséges vitapartnert. Diszkriminál, ami egy szekuláris civil zsidó szervezet hagyományának elvileg nem lehet része, merthogy rossz időkre hajaz, azonban annál inkább szerves tartozéka a pártállam politikai szocializációjának.
Ami neki a régi szép idők igézetét jelenti, az számomra a régi ronda idők valóságát idézi fel. Akárhogy is nézem, ez ma – az elnök magatartása miatt – egy létező civil, szekuláris zsidó szervezet nyilvánossághoz való viszonyáról, nyílt antidemokratizmusáról szól. Amivel nem értünk egyet, azt kizárjuk.
Sok minden látszik ebből az esetből.
Például az, hogy elvtárs nem vész el, csak átalakul. A probléma itt az, hogy az adott elvtárs nem eléggé alakult át. Tudjuk, hogy sok volt kommunistából demokrata lett. Itt nem ez a helyzet. Vannak olyan kommunisták, akik antidemokraták voltak, és azok is maradtak.
A Mazsike, amikor megírtam azt, hogy nem helyes, ha egy dokumentáltan antiszemita módon fogalmazó emberről nevezik el a maguk egyik fórumát, közleményt adott ki, amelyben többek között azt írta: „Három évtizedes működésünk során soha, semmilyen formában nem tettünk különbséget tagjaink és szimpatizánsaink között sem világnézetük, sem politikai elkötelezettségük, vallásosságuk vagy éppen származásuk alapján, és nem is fogunk”.
A Mazsike elnöke eljárásának fényében ez a szöveg maga a képmutatás.
Diszkrimináció és képmutatás – a magyar valóság egyik modellje.
Jókai Mór méltatlan gúny céltáblája lett, amiért idős korában elvette feleségül a nála csaknem 55 évvel fiatalabb Nagy Bellát. Az pedig, hogy vagyonát is ráhagyta, hosszú családi perpatvart hozott magával.
„Szégyellje magát fidesz bérenc!” – írta több kommentelő is az elemzőnek.
Különbséget lehet tenni az ízléses és ízléstelen, a hiteles és a hiteltelen kritikák között.
Tokaj-Hegyalja térsége mindig káprázatosan szép volt, és Bodrogkeresztúr, ahol mindenfelől látszanak a tokaji szőlődombok és a Zemplén tekintélyes vonulata, egészen különös miliőt áraszt magából. Petri Lukács Ádám írása.
Tisza Kálmán zseniális hatalomtechnikus volt és puritán ember, aki boldog házasságban élt. Vezetésével új Magyarország született, sikereit a realitásérzékének köszönhette.
A XXI. Század Intézet októberi felmérésből kiderült, hogy a magyar közösségi média felhasználók számára fontos az emberi méltóság védelme és nem szeretik az álhíreket.
Az amerikai pénzügyminiszter „háborús gazdaságként” jellemezte az oroszt, amely nulla növekedést produkál 20 százalékos inflációval.
A volt amerikai elnök nem is titkolja, hogy alapítványon keresztül érné el Magyarországban és Lengyelországban, hogy végre azokat a politikusokat válasszák meg, akik neki szimpatikusak.
