„Lassan tíz éve, hogy megfordult a szél. A 2008-as gazdasági válság óta a neoliberális konszenzuson előbb repedések jelentek meg, majd közgazdasági és kulturális hegemóniája is fölbomlott. Ennek legfőbb oka, hogy egy évtizede két, ezzel szembeni ellenfolyamat erősíti egymást. 1) Az egyik a nemzetekfölötti struktúrák befolyása helyett a demokratikus döntéshozatal területhez és többséghez kötődése, 2) a másik a liberális elitek elleni, értékek mentén folyó lázadás. Mindkettő a liberalizmus paradigmájának alkonyát kísérő jelenség, amelyek természetszerűleg kapcsolódnak össze – ezt hívják ma, jobb híján, »populizmusnak«. A demokrácia természete változóban van, a létében és identitásában magát fenyegetve érző többség – amint Ivan Krastev mondja – »visszacsinálja az 1989 utáni liberális rendet«.
Nemzetellenes elit – elitellenes nép
A sokáig egyeduralkodó neoliberális gyakorlat számára nem sok jót ígér, hogy a népszuverenitás és a kulturális konzervativizmus egyszerre, sőt egymást áthatva erősödik meg. Formához illő tartalom: előbbi politikai kerete a nemzetállam, utóbbi otthona a nemzeti identitás. A folyamat nyertesei a szuverén nemzetek, vesztesei pedig azok az erők, amelyek a globalizáció multikulturális–transznacionális folyamatait nemzetekfölötti intézményrendszerek antidemokratikus döntéshozatalával működtetik. A territoriális demokrácia, amely többségi elven működik, és a nemzeti szuverenitás, amelyet határok vesznek körül s az állam védelmez, közösen kel fel a neoliberális hegemónia ellen, amely a nép/szuverenitás mindkét komponensének erejét csökkenteni akarja. A 21. század új politikai egyenlete úgy hangzik, hogy NÉPSZUVERENITÁS = NEMZETI SZUVERENITÁS.
Korfordulón járunk! A hidegháború legvégén kezdődött az a húsz évig tartó időszak (amellyel Magyarországon a posztkommunista korszak – nem véletlenül – párhuzamosan futott és nagyjából megegyező ideig is tartott), amikor a korlátlan piacosítás (privatizáció, dereguláció, a multinacionális nagyvállalatok és a nemzetközi pénzpiacok érdekeinek előtérbe helyezése, a vámok lebontása) és az ezt képviselő szervezetek uralma érvényesült. A globális kapitalizmus és a liberális demokrácia közös utópiája ekkor megvalósulni látszott. Előbbi az állam leépítését, a jóléti intézmények lebontását, a nemzeti tulajdon kiárusítását és a jövedelmeknek a munkától a tőkéhez való csoportosítását eredményezte. Utóbbi pedig a hagyományos, vagyis képviseleten alapuló parlamentáris demokrácia megnyirbálását, különböző nem választott és nemzetekfölötti szervezetek javára. Amint Alain de Benoist fogalmaz: »Közvetlen kapcsolat fedezhető fel a nemzeti szuverenitás elvesztése és a demokrácia gyengülése között.« A történelem nem ért véget – ami véget ért, az éppenséggel a »történelem vége« (Francis Fukuyama) volt.”