Helyreigazítási sérelmek

„A helyreigazítási kérelem formájánál már csak a tartalma felemelőbb. Ha súlyos és nyilvánvaló ténybeli bakit követünk el – például azt állítjuk napjaink egy közszereplőjéről, hogy szerdára virradóra ellopta a Szabadság hidat –, a léleknek és a szellemnek még üdvére is válik a szakmai bűn utáni vezeklés és a figyelmeztetés: ilyet többet ne! Még akkor se, ha a cáfolat általában nem úgy hangzik, hogy én soha életemben egy szöget sem loptam, hanem úgy, azért sem lophattam el a megjelölt időpontban a hidat, mert az szemtanúk szerint még csütörtökön is a helyén állt.

De ezek az elenyésző kivételek. A helyreigazítási kérelmek döntő többsége abból fakad, hogy fájdalmasan igazat írunk. Nevén nevezünk valakit, valamit, az illetőre, a helyzetre leginkább megfelelő jelzőkkel minősítünk, rögzítjük, ki mit tett, mit mulasztott, mit mondott, mit hallgatott el. Csakhogy ez korunkban jogi megközelítésből nem mindig és nem feltétlenül védhető, »píszí«, polkorrekt mércével pedig még ritkábban az.

Még ennél is fontosabb, hogy kifogásolt írásaink alanyai, tárgyai azt viselik legnehezebben, ha tükröt tartunk eléjük. Belenéznek, és elborzadnak a látványtól. Ez lennék, ilyen lennék? És ezt mások is látják? Ez ugyanis azon ritka élethelyzet számukra, amikor köreiken kívüliek nézőpontjának felvételére kényszerülnek. Amikor saját önképükön, igazságukon túl azzal ellentétes képekkel, igazságokkal is szembesülnek. Ez megsebzi őket és riadt tiltakozásba kezdenek.”